Száz év rút magánya,

 telepedett rá homlokomra,

Süket csendben, éjfélt ütött

valami toronyóra.

Itt álltunk, kirekesztve

a végtelen kör közepén,

eltékozolt, darabokban foszló

életem, és én.

Nem tudtam mit tegyek,

miként  találjam meg a békét. 

Tán ha meglelem  a helyet,

ősi vallások fészkét.

Óriásfenyők megfürödtek,

a kora tavaszi esőben.

Lábam, ugyanazt az ösvényt

gyűrte maga alá az erdőben.

A hatalmas hegy lágy,

nőies körvonala előtt,

az azúr mélységben,

kriptomeria-liget terült.

Az emberek játszanak a szavakkal. Úgy éppen, mint a gyermekek a játékkockákkal. Csakhogy a szavak veszedelmesebbek, mint a játékkockák. Nem lehet összeszedni őket, és elrakni a ládába, ha rosszul sikerült a játék. A szavak örökre ott maradnak, ahová az első pillanatok hangulatában helyeztük őket. Láthatatlanok és megfoghatatlanok, és ezért nem lehet kijavítani a hibát, amit elkövettünk velök. Az emberek hihetetlenül könnyelműen játszanak a szavakkal.

A vándor erőteljes

léptekkel haladt az éjjel.

 Égszínkék szeme,

 telve ifjúsággal és reménnyel.

A tejszerű, fátyolos hold

alatt sikló árnyas út,

szelíden emelkedő

vizenyős, zöld síkságra fut.

A távolba vesző hegységek

hullámzó tetejét,  

a békét sugalló ég,

 körvonalai metszették.

Jövőbe vezető, hosszú út

feltárul előtte,

élő szellemek fészkelték

magukat a lelkébe.

Földöntúli tekintet

kíséri lépteit orvul,

A rém rothadó szája,

ocsmány vicsorgásra torzul.

A lány ott állt a szobában,

és a képet nézte.

de rémálmaira figyelt,

sok szörnyű emlékre.

Vérfoltos kapugerenda

kúszó szederinda,

nyugvó nap vonagló fénye.

A kicsiny festményen,

élénk színekkel lefestve,

tájkép merült bele,

a homályos végtelenbe.

Hulló falevél, mit

hűvös szél sodor kevélyen.

Sziklán ülő nimfa

homlokán játszó szemérem.

Zöld mezőn kanyargó folyó,

gyönyörűbb nem lehet.

Szomorú fűz, bólogató,

délre ösvény vezet.

Az IGAZSÁG kétélű fegyver, gyakran mindkét félnek igaza van. 

De akkor mi az IGAZSÁG? 
Talán az, amely több ember érdekét szolgálja. 

Megértéséhez tekintsük át utunkat. 

ŐSKOR (Vadak harca)  
Az életben maradás a rendelkezésre álló készletektől (élelem) függött. 

A készlet megszerzésének két módja volt. 
1. Munkával (vadászattal) 
2. Másoktól elvenni (erőszakkal) 

Az egyéni vadászat a személyes adottságoktól függött. 
A legjobbak jutottak elegendő élelemhez. 
Az ügyetlenek kitalálták: Vadásszunk falkában! 
Így nagyobb vadat is el tudtak ejteni, sikeresebbek lettek. 
Itt kezdődtek a bonyodalmak! 
Ha ügyes, eszes, domináns hím volt a falkavezér, mindenki jól lakott. 
Ha pedig szájhős, akkor éhen vesztek.

Hogy mi történt,

csak a gyilkos tudja meg én,

annak a szörnyű napnak

ködös reggelén.

Suliba mentem,

képleteket soroltam,

most mégis itt fekszem holtan,

egy bokorban.

A szüleim mondták,

belőlem ügyvéd lesz,

hogy szeretetük örök,

s védőn körbevesz.

Rockzene üvöltött,

rózsás lányszobámban,

most mégis itt fekszem holtan,

egy bokorban.

Sok barátom mondta,

milyen szép lány vagyok,

a fiú aki tetszett,

épp szemben lakott.

Örültem, hogy élek,

csak tizenhat voltam,  

most mégis itt fekszem holtan,

egy bokorban.

Az Isten mindig formálja az embert, és ez a formálás fájdalommal jár.

Önön marionett bábjaként a konyhában ült.

Mint meleg takaró ölelte át a puha csend.

A lemenő nap álmodó szép arcába merült,

léte fogaskerekében félrebillent a rend.

Lelke mélyén gondolatférgek aszállyá

változtattak, remény-mosolycsermelyeket.

A gyűlölet majdnem átvette hatalmát

felette, de legyűrte a szörnyeteget.

Nagy ára van a gonosszal vívott harcnak

mindig, ezüstgombos kabátja elveszett.

Keresztes lovagja a jónak, kit hagytak

hinni, és most egész lénye lett szennyezett.

Hol volt, hol nem, 
Vagy volt, vagy nem. 
Vagy álmodtam, 
Vagy talán nem. 

A minap kissé fáradtan barangoltam a virtuális világban, és beírtam a keresőbe a teleportációt. 
Rögtön ki is dobott néhányat, köztük egy demó változatot, ami ingyenesen letölthető. 
Telepítettem a gépemre és érdeklődve ismerkedtem vele. Egy akadozó géphang adta az utasításokat. 
„Ad-ja meg a hosz-szú-ság, szé-les-ség föld-raj-zi a-da-ta-it!” 
Gondolkodtam, hova is szeretnék menni és beírtam: „ATYA”, „ÉG” 
A gép pedig ugyanolyan monoton hangon: „I-di-ó-ta vá-lasz!

Van egy költőtársam, Áron.

Kritikáit alig várom,

mert amikor verset olvas,

megolvad a kőkemény vas.

Szigorúan szavakat fon,

a klubunkban ő etalon.

Meneküljön ki merre lát,

kritikánál nincsen barát.

Minden érve való igaz,

bár ez nekünk nem nagy vigasz.

Szeretjük őt mégis nagyon,

nem kényeztet minket agyon.

Mondok én valamit Áron.

légy lezserebb jó barátom.

vért izzadtam, hogy ma Neked,

ragrím nélkül írjak verset.

Ragrím ide, ragrím oda,

a versírás nem kaloda.

Igaza van a zen-mesternek, akitől megkérdezték a tanítványai: "Mester, honnét tudhatom, hogy van-e még dolgom a világon?" És a mester azt felelte: "Abból, hogy élsz.

Szempillám liliomhajlékony függönye mögé zárva,

érzelemkatonák dúlnak dühös szeretetháborút.

Égigérő falak közé szorított szíveink háza,

előtte délibábként változó rózsaszín vándorút.

Durva vörösagyag falak, illatot árasztó tömjén,

alacsony zsuptetőre ragaszkodón tapadó moha.

Bambusztemplomok homályba vesző, titokzatos mélyén,

buddhista, kigyóként hullámzó, isteni dal hatalma.

A hűvös verandán világoszöld kerámia váza,

dúlt idők küldetése, tétlen hős, nyugodni még nem hagy.

Racionális vagyok, és bár hiszem, hogy van valami ami a világot felügyeli, mégis emberi ésszel nehéz felfogni, megérteni. Próbáljunk egy UFO fejével gondolkodni. 

A problémát talán az okozza, hogy az írás szerint saját képére teremtette az embert! Hát ez az! Pontosan tisztában vagyunk korlátainkkal, lehetőségeinkkel! 
Itt van mindjárt az időkorlát, egyéb hibáinkról nem is beszélve. Nehéz ebből a szemszögből hinni. 

Vajon hogyan alakultak ki a vallások? Egyes vélemények szerint az Istenhitet megelőzte a Nap tisztelete.

A lány boldog volt. Minden csodásan alakult, a munkahelyén jól érezte magát, a fiú szerette, szinte elhitte, lehet még boldog az életben. Aznap mikor hazaért, senki sem volt még otthon. A számítógép elé ült, és felment az internetre. Egy üzenete érkezett. Megnyitotta, és összeráncolt szemöldökkel nézte egy lány válaszlevelét, ami arról szólt, hogy a lány nem tűnt el, csak sokat dolgozik, és alig van ideje pihenésre is, stb. Pár másodpercbe telt, mire rájött, hogy nem is a saját levelesládájában van, hanem a fiúéban.

Kell valahol lenni egy fényképnek mirólunk,

amin összekapaszkodva, önfeledten állunk.

A két Szkalla lány, hosszú fehér ruhában.

büszke mosoly ült Gizám szájzugában.

Kell valahol lenni egy fényképnek mirólunk,

azt hittük akkor, sohasem csalódunk,

elsárgult fotón két szép fiatal lány,

könnyem hullik rá, életünk alkonyán.

Kell valahol lenni egy fényképnek mirólunk,

már nem emlékszem, miért mosolyogtunk.

Örökké szerelem. Hittünk benne akkor,

ezen semmit sem változtatott az aggkor.

Lelkünk mélyén (...) ez a vágy él: boldogok akarunk lenni, és jólétben szeretnénk élni, de főleg félelem nélkül és betegség nélkül és halál nélkül. És ez lehetetlen. A föld: a küzdelem színtere. Mindig az volt, és az is marad.

Egy öreg buddhista szerzetes, akivel Indiában találkoztam, azt mondta nekem, hogy maguk európaiak a legfegyelmezetlenebb emberek, akikkel valaha találkoztam, mert állandóan az irrealitásban bolyonganak. Vagy a múltjukon rágódnak, ami irrealitás, mert már nincs, vagy a jövőjükön elmélkednek, ami a másik irrealitás, mert még nincs. Ahelyett, hogy teljes intenzitással megélnék a jelent, amely közben valahogy elmúlik, elszalad.

Csodák gyönyörű kertjében ért engem a reggel,

mosolyogva figyeltem, ahogy a nap felkel.

Indigószín orgona fejét vállamra hajtja,

harmatcsepp könnyel szemében, sóhajtva.

Tüdőmbe a tavasz hűsítő virágillata árad,

ragyogó tündérszép fővel biccent felém, éppen hármat.

A mezőn amerre szemem lát, aranyló kéve,

hajlongó pipacsokra ömlik napszínű fénye.

Az ösvény lábam alatt tündöklő drágakő,

 fák bólogató mesemondó lombja, fecsegő.

Lidérc fénycsóvát fest az égre, nekem hízeleg,

csábító bús énekét hallom, a múlt páraként lebeg.

Fél évszázada léptem az útra, tétova kisgyerek,

nem tudtam  tündérből  valóság hogy legyek.

Kezdetben egyre csak hátra tekingettem,

a múlt karcos élességű képébe vesztem.

Milyen hosszan, láthatatlan kanyarog az út,

homályba vesző félelmes dimenzióba fut.

Hatalmasnak hittem a vándorlást rajta,

gyakran rohantam is, vágyaimtól hajtva.

A tejszín égből előttem földre hullt lajtorján,

a menny hercege szállt alá szárnyas paripán.

Lelkemben felizzott a boldogság gyöngysora,

szívemet lepte életösvény emlékpora.

A legtöbb ember, amikor meghal,

a mennybe vagy a pokolba kerül, és ennyi.

De néhányukkal, valamilyen okból,

nem ez történik.

Kísértetek, nyugtalan szellemek,

erőszak, gonoszság vagy egy sima tévedés -

mindez csapdába ejtheti a szellemet itt a földön.

Nem azt mondom, hogy magát a lelket.

Ebben nem hiszek, de a léleknek valami emléke

, lényege itt reked.

Tegnap feltámadt a régmúlt emlékét idéző szél,

csak állom rohamát, elmémben a halott életre kél.

Kinn az erdőn szivárványszínt rezgő levelek alatt,

az áttetsző kocsonyás légben, egy látomás haladt.

Büszkén egyenesen ül nyergében, Szentföld lovagja,

napcserzett nemes arcát, saját vére borítja.

Győzött kegyetlen csatákon, szerelmes ágyakon,

most halálát érzi, vándorol kietlen pusztákon.

Hatalmas kardja törötten lóg sebzett oldalán,

fehér köpenye szakadtan csüng bal vállán,

rajta a vörös kereszt és a száradó vér eggyé vált.