Hogy mért csak így:
Ne kérdezzétek;
Én így álmodom,
Én így érzek.
Ilyen messziről,
Ilyen halkan,
Ily komoran,
Ily ködbehaltan,
Ily ragyogón,
Ily fényes vérttel;
Űzött az élet,
S mégsem ért el.
Menedékem:
A nagy hegyek,
Az élet fölött
Elmegyek;
S köszöntöm őt, ki zajlik, és pihen:
Én, örök vándor, s örök idegen.

"Lényeges dolgokat emberek között soha nem a szavak, mindig csak a magatartás és a cselekedetek intéznek el."

...életét tönkre tette.

Egy klubot szeretnék ajánlani.........

http://tuzijatek.network.hu/

"Egyetlen könnycseppben benne van az ember Lelke, földre hullik, rásüt a Nap,

és Fénye által megtölti Reménnyel, majd az áttetsző kis "üveggyöngy"

visszatükrözi e Fényt az elhagyott helyére, a Lélekbe...és ez viszi tovább az embert..."

(Paudits Zoltán:

  SZERETLEK  ISTENEM

Az ábránd szép vára

juszt is ledől

ha nem gondolkodik az ész,

nem a valóság talajára épít a kéz.

“Játékaidat elvehetik, ruháidat, pénzedet is elvehetik mások. De nincsen olyan hatalma a földnek, amelyik elvehetné tőled azt, hogy a pillangónak tarka szárnya van, s hogy a rigófütty olyan az erdőn, mintha egy nagy kék virág nyílna ki benned. Nem veheti el senki tőled azt, hogy a tavaszi szellőnek édes nyírfaillata van, és selymes puha keze, mint a jó tündéreknek.”

az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata.
A többi nem az.
A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a “valóság”, amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a “senkihez sincs közöm” életérzése.

Maga a szeretet nem egyéb, mint hogy valakit mélyen érzünk, mélyen belelátunk a szemei mögé, a lelkébe, és bármilyen külső mögött felismerjük, hogy "Ő az!". Érezzük a gondolatait, és gondoljuk az érzéseit.

2010. május 29., szombat, 21:15

hangod még itt zsong,
érintés a lelkemben,
emlékeimben
 
bennünk él vágyunk,
a pillanat felsejlik,

még félve várunk 
 
áll a mozdulat,
az út régen elfogyott,
isten elhagyott

szemedben tűz ég
szavadban a hang dalol
velem létezel
 
isten törvényét
ma emberként megszegjük
értem vétkezel
 
tegnap még nem volt
holnapunk már nem lehet
Te temetsz majd el

2010. május 25., kedd, 00:13

A fiú vagyok
kit szentlélek nemzett emberré,
elnyerve a halandóságot,
megtapasztalva a földi lét
örömét és keservét.
A fiú vagyok,
anyától született gyermek,
kinek joga ismerni
a tér korlátait,
ki létezését az  idővel mérheti,
a mát élheti,
mert a holnapot nem ismeri,
de tudja, hogy léte véges,
csak lelke örök.
A fiú vagyok,
emberként meghalok,
s ha szólít majd,
talán Isten is megbocsát.

2010. június 1., kedd, 13:09

 
a szennyben oszlik testünk,
csak bámuljuk a tisztaságot
önző, irigy magányunk sírjuk
magunkból,
kergetünk egy zavaros álmot,
vágyjuk a könyörületet,
koldulunk szeretetet,
vaksötét éjünkben a megvilágosodást
keressük,
reményeket temetünk
komor, konok monoton mozdulatokkal,
leszámolva a világgal,
s a világ is velünk,
 
forgatjuk malmunkat,
de a hit tekercse benne
már tépett cafatokban
kaffog a hazugságoktól,
a múltban sárgult
papír könnyektől szétázva,
zagyva gondolatokként
ülepedik le létünk aljára,
 
s a gép kattan
hosszan fütyül, fülsértőn,
lélektépőn
az elmúlás.