Noszogat a gondolat

szerezzek egy libatollat.

Készítsek egy pennát

ami csodálatra készteti

Pannát!

Az asztalon lesz a penna

melléje ül majd Panna.

Kezébe fogja és leírja:

mily' hasznos állat

a liba.

Drága ugyan,

de finom a mája.

Amíg él jól tud tollászkodni.

A művelődést is szolgálja!

Tollából íróeszközt lehet

csinálni.

Ha valami nem tetszik gágog.

Ha valaki nem tetszik nekitámad.

Furcsa egy figura!

 Rangsor szerint állnak 

libasorba.

,

Jajj... de te nem lehetsz máshol, hiszen nélküled egészen elvesznék. Kinek szólnék egy olyan bizonyos holnapon, amikor épp nem vagyok elég erős, vagy elég bátor? És kitől kérnék tanácsot, amikor nem tudnám, hogy merre tovább?

“A felnőtt ember arca sohasem lehet olyan őszinte, mint a kisgyermeké, éppen azért, mert a világ tükörrendszerében kialakult az egója, s innen kezdve – anélkül, hogy ezt észrevenné – tudathasadásos állapotban él; nem akkor mosolyog, amikor kívül, nem akkor ásít, sír, unatkozik, gyűlöl, tombol, szeret, követel, vagy közönyös kívül, mint belül. És ez nem csupán akkor van, ha mások is ott vannak, akkor is, ha nincs ott senki. A kifelé nézés és a kifelé élés az ego legerősebb pillantása: ő maga is tükrökből állt össze, s örökké e tükröknek akar megfelelni.

Holdfényes estén,

gondolatom,

mint szilaj paripa,

versenyt száguld

a széllel.

Melynek

 csillogó sörénye,

felhőként

lebegve szál

a messzeségben.

Sebesen vágtatva,

végül rád talál.

Lelkem megremeg,

mikor felfedezi

fényed.

Végül hozzád elér,

és gyengéden simogat.

Epedve tekint rád,

mint fénylő

csillagra

az égen.

Egy csodás,

zsibbasztó érzés

szívemig hatol.

Érzem az Ibolya

 illatozó lelkét,

 szirma simítását.

Sose múljon el,

ez a pillanat,

Tündökölj sokáig,

kérlek,

boldoggá tesz

 mesebeli Lényed!

Sírni volna kedvem!   
Sírni és zokogni,       
a bánatot kitombolni,   
törni, zúzni az emléket,   
a szívemből kiirtani.

Sírni volna kedvem!
Sírni s ordítani,
fájdalmam elzavarni,
kikergetni a világból,
s örökre elfeledni.

Sírni volna kedvem!
Sírni, de nevetve,
sikoltva s észt veszve,
kiröhögni a bánatot
mely lelkemet elvette.