A világ vállon vereget néha,
Jutalma, hogy jár újra a béna,
A vak látja a gyönyörű színeket,
Hangosan siratja a néma az eget.

Aztán felébredek, minden sötét,
Lenyúzzák az emberek bőrét...
Sikítanak éhesen a gyerekek,
Gonosz uralmától a föld remeg.

Fürge táncra hív a nyár,

Csend lepi, köd nyomát.

Szív libben,

Ajak pisszen.

Hol van már?

Nem a csend,

Azt már rég nem keresem.

A zöld ,ott pompáz.

Távoli tájak,

Lábam alatt elterülnek.

Színek kavalkádja,

Szemeim előtt tova tűnnek.

Illékony tünemény,

El- el libben,

Keresem egyre,

A távolba révedve.

Várom egyre,

Szavakat nem feledve,

Múltat temetve,

Agyon ütve.

S ,mit is várok?

Mit is keresek egyre?

A jövőt, mely várat egyre,

A szebb jövő, nem kopogtat, messze.

Olyan mintha festő festette volna
Az elénk táruló táj, melyen életünk vonata
Hol lassan, hol gyorsan tovaszáll
S vajon még hány utas kísér tovább?

Megyünk egy talán szebb jövő felé.
Itt-ott egy- két rokon, ismerős barát elmarad.
Az Ő vonatuk már nem robog tovább
S aztán jönnek új utasok, új állomások

Hol a vonatunk suhan tovább.
Várnak új remények, új csodák.
S talán a következő állomáson,
Majd a boldogság is felszáll!

S hozza fájó szívembe a reményt
Egy-egy utas már kiszállt, veszteni többet
Nem akarók, új élet s jobb egészség,
Reményében robog vonatunk tovább

Úgy kiszállnék már ebből a vonatból.

Nekem mesélt a suttogó szél.
A víz csobbanása, lombok közt
-megbújó madarak éneke, minden
mind
Csak rólad mesélt, láttam megjelelni
- arcod a víz lágy fodrán
Csillogó két szemed ragyogott reám.
Az ártéri nádas susogó levelei
Szerelemről-boldogságról
suttogtak szép mesét.
Szomorú szívemben ébresztve reményt
Itt a nyár utána jön az ősz s a tél.
De a te szerelmed
A szívemben öröké él.

/Júlia/

Odakint az idő, oly változatos,

Mint a fejembe bujkáló gondolatok.

Hol felhők sötétítik az eget,

Hol napsugarak nyaldossák a teret.

A szellő, lágyan ringatja álmaim,

Majd vadul tépi szárnyaim.

A sár olykor beterít,

A felhő olykor leterít.

Gondolatok cikáznak újra,

Teret lopva,

Időt adva.

Nem nézve vágyaim.

/Lexa007/

" A gyermek kicsiny, és már
magába zárja az embert,
szűk az agy ,mégis abban
ütnek tanyát a nagy gondolatok,
és mindössze ehy kis pont a szem,
mégis mérföldeket ölel át egy
pillantással..."

Velem vagy érzem,
Teljesen, egészen.
Pillanatban, a félszben.
Sóhajban, a szélben.

Gondolatban,mely körülötted jár.
Az órában, mely sose áll.
Szálló dalban,
Vágyó majdban.

S én, veled vagyok,
Nappal,és éjjel,
Sötétben megbúvó fényben.

Megbocsájtás...

Elmondtad már százszor,
Szeretlek, imádlak.
De sosem hallottam,
A szót bocsánat.
Oly rövid szó,
Mily nehéz,
Nem mondod ki semmiképp.
Pedig nem fáj,
Nem sebez,
Sőt, benne van a szeretet.
Mert bántani azt lehet,
Kit igazából megszeretsz.
Kit gyűlölsz, vagy utálsz,
Bántani mért bántanád?
Közömbös ő már neked,
Nincs már miért megtenned.
De amíg őt szereted,
Bántani még megmered.
Had fájjon a szó neki,
Sírja csak a lelkét ki.
Tudod úgy is megbocsájt,
Hiszen szeret és imád.

Kialudtam magamból a fájdalmat,
Meghalok minden egyes nap.
Nem gyorsan lassan szenvedek,
Közben nevetnek az emberek.

Aztán felébredek körbenézek,
Nincs párja az alföldi vidéknek.
Ellátni a végtelenbe csendesen,
A Mátra bőszen áll, s peckesen..

A felhők alatt nézek messzire,
Látom ahogy épp lovát töri be...
Szikes huszára a Hortobágynak,
Ahol csak betyárok tanyáznak.

És már megint eljő a reggelem,
Nyugodtan csendben ébredek.
Keverek egy forró feketét,
S hallgatom fejemben a zenét.

/Gulyás G.

Az új élet, új csoda,
Vár egy újabb iskola.
Megtanulni, hogy szeret,
Élvezni az életet.
Csókkal ébreszt,
Csókkal vár.
Nincs is ennél jobb talán.
Mámorba fűlt éjszakák,
Kéjben úszó új csodák.
Így telnek el a napok,
Hónapok és évszakok.
Nem is lát és nem is hall,
Kinek szívén, vad vihar.
Égeti a szerelem,
Mit nem érzett,
Soha sem.
Ám egy esős délután,
Ablaknál állsz, várod már.
Kerítésnél mi mozog???
Két kis buksi mocorog.
Mint akibe villám vág,
Felismered két kisleány.
Hajuk kócos, szemük sír,
Ruhácskájuk csupa zsír.

NAGYANYÓ…

Kert végében, fa tövében.
Ül nagyanyó nádszékében.
Válla görnyedt, háta hajlott,
Évek súlya rajta látszott
Munkától fáradt keze,
Ráncokkal van tele.
Néha-néha megremeg,
Ölében valamit keress.
Nem pihent-e kéz soha,
Dolgozott, hát nem csoda.
E kéz alatt nőt nemzedék,
Főtt étel, sült kenyér.
Fehér haján csillan a fény,
Mi levelek közt néha benéz.
Feje köré mint koszorút
Fon a nap, de nem szomorút.
Száján néha mosoly villan,
Régi emlékek közt surran.
Volt benne szép, szomorú,

De az emlékké fakul,
Ma már dolga a pihenés,
Kedves visszaemlékezés.

Érzések vannak,
Tova tűnő vágyakra lelve.
Furcsa bolyongás,
Sötétben tapogatózás.


Közbe olyat lelve,
Melyet eltemetve,
Feledve, nem lelt ,
Eme feled meg.

S most, hogy meglelted,
Nem keresve,
Szeretve, ölelve,
Már ,nem néz, szemedbe.

Rabja vagy,
Nem enged.
Hogy meddig szeret,
Mi ad,vagy vesz el?

Ki tudja?
Csak az élet,tudhatja meg.
A jövő , mi irányt mutat,
S választ ad....ott ül szemedbe, fejedbe.


A válasz mit keresel,
Keresd szívedbe.
Félelmeid fogságából kilépve,
Temesd a múltat, jövőnek reményt adva.