"Mélyen magamba nézek. Egy pusztító vihar végtelen nyomait látom, millió darabra hullott emlékképeket egy kőtörmelékkel borított, elhagyott sivatag buckái között. Szedegetném a sokáig dédelgetett szép napok másodperceinek maradékait, letűnt vágyak, soha ki nem mondott szavak, meg sem született gondolatok utolsó felismerhetetlenségig rombolt atomjait. Ezer sebből vérző élettelen lelkem felszínét vizsgálom értő figyelemmel, simogató gondoskodással. Már nem érted hullatott kevés könnyemet a homok végső reménységként mohón issza magába az új élet teremtésében bízva…Újra tanulok élni…A könnyeim adnak hozzá erőt..."

Az éjszaka nem tudtam aludni, és azért a régi önmagamért könyörögtem, aki egykor voltam..,ostobaság, hisz ami elmúlt azt kár keresni..,és bár sok jót tudhatok magam mögött, a mostani énem is az akkorinak köszönhetem..,tehát elégedjek meg azzal, akivé mostanra fejlődtem, és tegyek meg mindent a további fejlődés érdekében..,anélkül, hogy újabban folyamatosan zaklatott vagyok.

Igen, már tudlak emlékezni,
már időtlenedtél az időben.
Nem kérdezem, hány éve,
hiszen nem mérhetlek naptári évben.

Valahol gyökeret eresztettél,
s onnan lombosodsz mozdíthatatlanul.
Megálltál. Véglegesedtél.
Már nem akarlak belehurcolni a jelenbe.
Elhelyezkedtél.
Fölém borulsz, védőernyőként
rám sátorozod emlékképedet.

Magamra tetováltalak,
bőrömre karcoltalak,
belém égettem alakod eleven mását,
és nézem a hamisítón visszatükrözőt.

Már nem változol,
nincs elcsúszó hangsúly,
nincs szemrebbenés,
nincs előre, hátra,
oldalt mozdulás.

Úgy szeretnék már szeretni, 

Úgy gyűlölök már szenvedni, 

Kín, s gyötrelem az életem, 

Miért kínzol, mondd Istenem?! 

Oly sok idő telt el azóta már, 

Mikor gyengéd csók érintette szám, 

Két hosszú éve gyötör a magány, 

És örökké velem marad, talán! 

Két nyár, mely nékem oly fagyos volt, 

Minden tél, szívemben halált hozott, 

Tavasszal sírt a táj, lelkem könnyezett, 

Nincs ki megértse szomorú szívemet! 

Kihunyt oly sokszor bennem a remény, 

Úgy, mint halott szívem első telén! 

Zakatol a vonat, kinézek ablakán, 

Odakinn könnyezik, sír, zokog a táj! 

Már nem várok, csak vágyakozom, 

Bár tudnám:nem hiába álmodozom! 

Letörlöm arcomról e könnycseppet, 

Ne lássa senki, hogy gyűlölöm az életet! 

Ne lássák, hogy könnyes a két szemem, 

Mint csepp, csillog az esőverte levelen! 

Az ablakon át ismét a tájat nézem, 

Engem tükröz, és úgy érzem végem!

Madár repül a föld felett,
arcát, szelíd árnyát elejti.
Ez a madár a képzelet,
aki most magát elfelejti.

Nyithatom, csukhatom szemem,
mondhatom, Klára nincsen, elszállt,
a nálam tisztább végtelen
gondolatára bízta arcát,

de nem bírom megérteni,
milyen, milyen furcsa madár az,
ki így száll, ilyen fényteli
napon, mint ahogy te szállhatsz

árny nélkül, s az is, milyen arc,
mit itt hagysz, milyen izgága árnyék?
Lélek? Képzet? Te belehalsz,
s ez nélküled is tovább száll még,

szempillám, szemhéjam alatt
rezdül tovább, és egyre mélyebb
köröket ír, már gondolat,
hasonlít már a szívveréshez.

Tűz, tűz kell, ha itt a tél,
s inni, inni kell, ha nyár van,
higgy a rég bevált szabályban
bárhol járj, akárhol élj.

Ámitás, hazug szeszély
csöppnyi sincs e jótanácsban:
tűz, tűz kell, ha itt a tél,
s inni, inni kell, ha nyár van.

Csak meleg fogást egyél
hónak, fagynak évszakában,
s hűtsön friss gyümölcs, ha nyár van -
ád az Isten majd, ne félj.
Tűz, tűz kell, ha itt a tél!

Az almafák ritkás rendben
nyugodt méltósággal kísérnek
a kerten át. Illatár jutott el
idegedig. Megfigyeléseid
meglepő pontossága ajkadon.
Perled sorsod az Istennél,
mert aljas tréfát űzött veled
az élet. Nézed a színek hullámait
tovaringató szántóföldeket.
Csend lebeg. Arcod földszínű,
barázdás, mint a felszántott őszi határ.
A szavak széles szárnycsapással
úsznak el a kert fölött. Fejedben
nem pihennek az emlékek. Mintha
csendesen befelé mosolyognál.
A kincs a múlt mélyére süllyedt,
ahol belepte a por.

Az ég halk zsoltárt énekel,
mély altató zenét.
A nap oly vörös, álmatag,
már lehajtja fejét.

Fénye vígan táncra kél,
még áthidal felénk.
Tüzes híd remegve hív,
s már rajta lépkedénk.

Gondolatban átmegyünk,
fényhídján a napnak.
S véle együtt nyugszunk le
mélyén hűs haboknak.

Álmodván, az ő álmait,
milyen lesz holnapunk?
Kihunyó fénye vánkosán
nagy álmodók vagyunk.

Sötét a táj, sötét az ég,
ragyog a holdsugár.
Ezüstös fénye megtalál,
s az arcunkon szitál.

Lebben a szél, fodroz a víz,
vadvirág illatozz!

Sírásuk szállt csak vészesebben
S az arcuk volt megtört fehér

Mint tisztaszirmu hó ha lebben
Vagy két kezed A sok levél
Csókomra hullt a rőt ligetben.