"...Ha keresnél, sehol nem találnál...

De ha kérded, elvezetlek oda,
ahol vagyok...
Most csukd be lassan a szemed!
Látod
Ott vagyok..."

Már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szivünket.

"Vannak olyan pillanatok az életben, hogy annyira nagyon hiányzik neked valaki, hogy szeretnéd kiszakítani az álmaidból a valóságba, hogy megölelhesd."

..........a saját érzéseimet juttatja eszembe.

Van valaki aki nagyon fontos nekem, de nincs velem, pedig...........

Haragszom.

A telefon jelzett, hogy üzentél.

Inkább hívlak.

Lélegzel.

Csak fújod a magadét,

én meg hümmögve hallgatok.

a torkom száraz, mint a szavaid.

Haragszol,

mert törődöm veled?

Pedig tudod,

kezemben tartottalak,

más lett minden.

Megfogadtam,

éreztem, átéreztem.

Mennyire!

Én voltam ott,

a pillanatokat éltük.

Emlékszel?

Jelmezbál volt.

Egész nap fotóztalak.

Mikor télen

nyári szoknyát akartál?

Haragszom.

Rossz, amit gondolsz,

feltételezel.

Megérkezett a nyári eső egy este,

városunk szürke cseréptetőit verte.

siető ember arcát mosta  a zápor.

Vízben úszott az elfeledett sikátor.

Igen így volt. Meséljek még?

Öreg bérházunk három emeletét körbe,

vasrácsos, függőfolyosó övezte.

Cserepes növényeik a lakók kitették,

Víg aggódással az eget kémlelték.

Igen így volt. Meséljek még?

A fényt sosem látott lakáshoz szokott

sok virág, száz féle színben harsogott.

Eső felé nyújtóztak zöldellő derékkal,

levelük erezete megtelt  folyadékkal.

Sötét éjjel az álom elkerül.

Emlék,

mely lebegve felmerül.

Elmém,

s szívem abroncsba szorítja

félelmem.

Belül remény

szikrája sincs.

Egy hang monoton ismétli

az életem,

hiábavaló és dicstelen

omladó piramis.

Szeszélyes formájú vörös szikla

a képzelet,

furcsa álmaim gondolat-kavicsok

poros úton,

ártó lények benépesítenek, 

rémálom-szőtt állóképeket.

Köröttük napot vérző

nárciszok,

az álomköd borított

hegycsúcson.

"Micsoda megkönnyebbülés, amikor megértjük: a boldogsághoz nem feltétlenül tartozik hozzá, hogy mindig megkapjuk, amire leginkább vágyakozunk."

Hóolvadástól, egész
a nagy viharokig, kereslek.
A híd korlátjára faragtam
a szavakat, bocsáss meg!

A diófa levelei remegtek,
mintha a fa is
megértené bánatomat.
Kéklő szemeimből hamis,
kacér könnyeim peregtek.

Létem kapuján, csak a virágok,
madarak, a szél és
a hold léphet be. Fehér szirmok,
miattam sírnak tüskét,
a langyos földön heverve.

Levendulaszínű akácindák
lugasában vagyok.
A virágokat saját árnyékuk,
a nyakuknál fojtják,
múló alkonyon merengve.

A kertben szobor, amelynek
egyik felét igaz mester
faragta, a másikat az eső
és a szél formálta.

Tegnap történt velem valami, amikor beszálltam a liftbe. Láss csodát, üres volt. Ez azért elég ritka jelenség. Általában zsúfolásig megtöltjük, aztán meg kínos csend közepette bámulunk valami pontra, azon imádkozva, hogy a megfelelő emeletre érjünk már végre, de most üres volt. Szerintem ez valahogy olyan izgalmas érzés. Először is gátlástalanul megnéztem magam a tükörben, nem csak úgy lopva, hanem hosszan bámultam gyönyörű tükörképemet. Aztán kipróbáltam, mennyire csúszik a tornacipőm ( hátul egy szárnyas ördög díszeleg rajta) és meddig tudok előre csúszni hátamat a falhoz vetve, hogy seggre ne üljek.

Szétesett világ

én most összeraklak,

szilánkjaidból

nem kérek magamnak.

Új kertet formázok

új betűt vetek,

újból és újra

az Égből merítek.

Merítek magasból vetni való magot

Magas Égi fáról földre hulló valót,

Kerek esztendőben Vízöntő jegyében

..

Születni, születni Világ közepében,

Csendesen jönni Teremtő kedvére.

Felnőni, felnőni életvizet inni,

Sötétség hatalmát erővel legyőzni.

Szétesett világ, én most összeraklak,

Szilánkjaidból nem kérek magamnak!