Úgy szeretnék már szeretni, 

Úgy gyűlölök már szenvedni, 

Kín, s gyötrelem az életem, 

Miért kínzol, mondd Istenem?! 

Oly sok idő telt el azóta már, 

Mikor gyengéd csók érintette szám, 

Két hosszú éve gyötör a magány, 

És örökké velem marad, talán! 

Két nyár, mely nékem oly fagyos volt, 

Minden tél, szívemben halált hozott, 

Tavasszal sírt a táj, lelkem könnyezett, 

Nincs ki megértse szomorú szívemet! 

Kihunyt oly sokszor bennem a remény, 

Úgy, mint halott szívem első telén! 

Zakatol a vonat, kinézek ablakán, 

Odakinn könnyezik, sír, zokog a táj! 

Már nem várok, csak vágyakozom, 

Bár tudnám:nem hiába álmodozom! 

Letörlöm arcomról e könnycseppet, 

Ne lássa senki, hogy gyűlölöm az életet! 

Ne lássák, hogy könnyes a két szemem, 

Mint csepp, csillog az esőverte levelen! 

Az ablakon át ismét a tájat nézem, 

Engem tükröz, és úgy érzem végem!

Néztél már gyerekszembe? Pár éves gyerek szemébe. De nem úgy felszínesen, ahogy mi egymásra nézünk - hanem komolyan. Kíváncsian. Mélyen. (...) Édenkerti tekintet ez. Zavartalan békés. Tiszta. És... boldog? Igen, boldog. De nem úgy, hogy örömteli, hanem úgy, hogy egységben él önmagával: egy olyan világból néz, ahol nincs még hasadtság, dráma, - ahol a lélek még nem koszos.

(Müller Péter)

Madár repül a föld felett,
arcát, szelíd árnyát elejti.
Ez a madár a képzelet,
aki most magát elfelejti.

Nyithatom, csukhatom szemem,
mondhatom, Klára nincsen, elszállt,
a nálam tisztább végtelen
gondolatára bízta arcát,

de nem bírom megérteni,
milyen, milyen furcsa madár az,
ki így száll, ilyen fényteli
napon, mint ahogy te szállhatsz

árny nélkül, s az is, milyen arc,
mit itt hagysz, milyen izgága árnyék?
Lélek? Képzet? Te belehalsz,
s ez nélküled is tovább száll még,

szempillám, szemhéjam alatt
rezdül tovább, és egyre mélyebb
köröket ír, már gondolat,
hasonlít már a szívveréshez.

Remény

Árad a lelkemből,
a sóvárgó remény.
Szeretnélek egyszer,
megölelni még.

Testem és a lelkem,
csak is téged kíván!
Minden kis porcikám,
sajgón érted kiált.

Jöjj el!- kérlek téged,
nagyon szeretném!
Mindent meg is tennék,
ha tied lehetnék.

Az én szerelmem már,
többé nem akar mást.
Minden énem kíván,
érted szól az imám.


Álmomba szárnyalok,
veled elrepülök.
Te rólad álmodok,
még mindig rád várok.

Annyira szeretném,
hogy legyél az enyém!
De hisz, egy éjszakát,
többet nem kérek én.

Tűz, tűz kell, ha itt a tél,
s inni, inni kell, ha nyár van,
higgy a rég bevált szabályban
bárhol járj, akárhol élj.

Ámitás, hazug szeszély
csöppnyi sincs e jótanácsban:
tűz, tűz kell, ha itt a tél,
s inni, inni kell, ha nyár van.

Csak meleg fogást egyél
hónak, fagynak évszakában,
s hűtsön friss gyümölcs, ha nyár van -
ád az Isten majd, ne félj.
Tűz, tűz kell, ha itt a tél!

Két ember leélhet egy egész életet egymás mellett, dolgozhatnak együtt, vagy találkozhatnak csak egyetlenegyszer, és aztán örökre elválhatnak egymástól, csak azért, mert nem mentek át azon a ponton, amelyiken zabolátlanul folyik át az a valami, ami őket összekötötte egymással ezen a világon. Vagyis anélkül válnak el egymástól, hogy megértették volna, mi kötötte össze őket. (...) Azok, akik egyszer megismerték a szerelmet, újra találkoznak.

Az almafák ritkás rendben
nyugodt méltósággal kísérnek
a kerten át. Illatár jutott el
idegedig. Megfigyeléseid
meglepő pontossága ajkadon.
Perled sorsod az Istennél,
mert aljas tréfát űzött veled
az élet. Nézed a színek hullámait
tovaringató szántóföldeket.
Csend lebeg. Arcod földszínű,
barázdás, mint a felszántott őszi határ.
A szavak széles szárnycsapással
úsznak el a kert fölött. Fejedben
nem pihennek az emlékek. Mintha
csendesen befelé mosolyognál.
A kincs a múlt mélyére süllyedt,
ahol belepte a por.

Bűntudatunk van, amikor elmegyünk otthonról, mert otthagyjuk gyermekeinket, hogy megkeressük az eltartásukra valót. Bűntudatunk van, amikor otthon maradunk, mert úgy tűnik, hogy nem használjuk ki a világ szabadságát. Bűntudatunk van mindenért, pedig nem vagyunk bűnösök.

Az ég halk zsoltárt énekel,
mély altató zenét.
A nap oly vörös, álmatag,
már lehajtja fejét.

Fénye vígan táncra kél,
még áthidal felénk.
Tüzes híd remegve hív,
s már rajta lépkedénk.

Gondolatban átmegyünk,
fényhídján a napnak.
S véle együtt nyugszunk le
mélyén hűs haboknak.

Álmodván, az ő álmait,
milyen lesz holnapunk?
Kihunyó fénye vánkosán
nagy álmodók vagyunk.

Sötét a táj, sötét az ég,
ragyog a holdsugár.
Ezüstös fénye megtalál,
s az arcunkon szitál.

Lebben a szél, fodroz a víz,
vadvirág illatozz!

Sírásuk szállt csak vészesebben
S az arcuk volt megtört fehér

Mint tisztaszirmu hó ha lebben
Vagy két kezed A sok levél
Csókomra hullt a rőt ligetben.

Lesznek nagyszerű és rossz pillanataid. Remélem, te tele leszel jóval. Remélem, látsz majd olyanokat, amin ledöbbensz. Remélem, érzel olyat, amit addig még sosem éreztél. Remélem, találkozol emberekkel, akik másként látják a világot. Remélem, olyan életed lesz, amire majd büszke lehetsz. De ha mégsem, remélem, lesz erőd, hogy újra elkezdd.

Where are the teaching jobs in FE for those ecauornged by these fee awards to train to teach basic maths and English? I have PGCE (post-16) and the Level 4 Subject Specialist qualifications for both numeracy and literacy specialists, more than ten years' FE experience teaching adult Skills for Life, GCSE and A-Level English, Key and Functional Skills but have just been made redundant from an FE College which apparently has no further use either for those skills or for me as a teacher of ITT. A colleague who has PGCE and the subject specialist qualification in adult literacy has been made redundant in the same round of lay-offs.

Búvóhelyet keres az ember, és megtalálja
önmagát, szétnéz, mint tűz mellől az ősember, 
elég-e ez? Nem kell kerítés, nem kell 
biztonsági zár, riasztó sem kell, 
nem kellenek őrök, emberi és gépi
szemek, emberi és gépi falak, nem
kell a másik félelme, nem kell a másik
irigysége, hogy saját magunktól önmagunkig
eljussunk.

Hiszek benne, hogy úgy fogom szemlélni ezt az új évet, mintha a következő 365 nap most peregne le először a szemem előtt - meglepetéssel és csodával fogom nézni a körülöttem lévőket, örömmel fedezve fel, hogy mellettem vannak, s megosztozunk aszeretet nevű valamin, amiről ugyan sokat beszélünk, de kevésbé értjük.