"...Lehunytad hát fáradt szemed,
Mama miért! … Kérlek, ne tedd!
Örökre lezártad, s nem vigyázza lelkem…
S minden oly idegen… Olyan ismeretlen

Oh! Te drága angyal! Fényes csillagom,
Hogy is tudok élni, én már nem tudom,
Mióta elmentél, a baj bajjal jár,
S hiányzik, hogy ölelj, s arcon csókoljál

Mondd meg mama, miért… Miért mentél el…
Angyalok szavára, hogy ott térdepelj,
S ne itt légy mellettem, szívem szép virága,
Nem volt kincs e Földön, amely olyan drága…

Olyan drága lenne, mint Te voltál nekem,
Oh!

Mindig is foglalkozatott,
hogy te, aki rendesen a határ másik oldalán vagy,
hogyan lehetsz mégis ennyire ugyanegy velem.
Sokáig tartott, mire megértettem,
hogy hiába, hogy én mindent behabzsolok,
nem lehetsz mindenestül mégse az enyém.
Van egy tőlem elfelé való kiterjedésed,
ahol saját magad árnyékában nyílsz és virágzol,
de ettől nem vagy másik létező,
mert közöttünk face to face már nincs határ,
csak lángommal éppen nem emésztelek.

Én csak én vagyok,hát vedd mit adhatok
 És ha tán kevesled,fess te magadnak szebbet,
 Mert én csak én vagyok,hát vedd mit adhatok!

csak az...

csak az eső...
csak az érintés...
csak az álom...
csak az ölelés...

oldani el a régi béklyókat
feledni el hogy mindig itt voltak
emelni fel lehajtott fejünket
nyitni fel lehunyt szemünket

csak az egyetlent keresni
csak az egésszel beérni
csak az kell ami jár nekünk
csak az kell akit szeretünk

csavargó létezésbe vegyül a halál
csak az veszíthet aki néha talál
soha nem csalódik aki nem remél
csak az nem halhat aki nem él

csak az eső moshat tisztára
csak az érintés adhat új hitet
csak az álom vezet poklok-poklába
csak az ölelés teremt új életet

Szeretni annyi, mint sebezhetővé válni. Bárkit szeretsz, a szíved bizonyára elszorul és esetleg meg is szakad. Ha biztos akarsz lenni abban, hogy sértetlenül megőrzöd, nem szabad odaadnod senkinek. Gondosan csomagold be hobbikba és apró élvezetekbe; kerülj minden bonyodalmat, biztonságosan zárd be önzőséged ládikájába vagy koporsójába. És abban a ládikában a szíved elkezd változni. Kemény, törhetetlen és visszalágyíthatatlan lesz.

Nem az egész földet foglaljuk el, hanem csak egy lábnyomnyit, nem a hegyet, csak képét a szemünkben, nem a tengert, csak mozgékony erejét és felszínének tükröződéseit. Semmi nem a miénk, csak a látszat, ezért ragaszkodunk hozzá oly erősen.

Vegyél 12 hónapot.
Gondosan tisztítsd meg a
Keserűségtől,
Félelemtől,
Haragtól,
Azután oszd fel hónapokra
30 vagy 31 napra.
Minden napot készíts el1 rész
munkából
3 rész jóakaratból és
Sokgyűszűnyi derűből.
Mindehhez adj
3 evőkanál optimizmust,
1 csipetnyi iróniát,
1 késhegynyi tapintatosságot.
A kapott masszát bőven öntsd le
szeretettel.
A kész ételt mindig díszítsd
Apró figyelmességgel
És tálald mosolygó arccal.

Nyugalmas állapotban a szerelem elveszíti körvonalait, vonásai elmosódnak: nem is tudjuk, valóban vele van-e dolgunk. Összeveszés vagy megcsalás kell ahhoz, hogy felismerjük arculatát, és tisztán lássunk benne. Csakis akkor csinálhatjuk meg a mérleget, és állapíthatjuk meg, vajon továbbra is ragaszkodunk-e egymáshoz, vagy gyűlöljük egymást, vagy pedig közömbösek lettünk egymás iránt.

Könnyeket küldesz majd értem a kék égre, s én magányos, mennyei imákkal koldulok örök bebocsáttatásodért. Addig bekötözött szemmel élünk, hogy csak egymást lássuk, azt az utolsó földi búcsút, ameddig a soha eltart. Tedd a szíved a szívemre, érintsd a könnyed a könnyemhez, most még itt vagyunk.

Amit az ember magára hagy, amivel nem törődik, az bekoszolódik... Ez a lelkünkkel is így van. És a kosz a koszt vonzza. Sötét gondolat a sötétséget, félelem a félelmet, hiúság a hiúságot, önzés az elvakultságot és a halált. Amire hangolod magad, azt fogadod magadba. Annak leszel médiuma, eszköze, tettestársa és megvalósítója. Ez a törvény a láthatatlan világra is vonatkozik.
Jó pillanatainkban angyalok vannak körülöttünk.
Ha nem is látjuk, de érezzük őket.

És leplezetlenül sírni kezdett... de nem a boldogságtól, amit valószínűleg mindenki feltételezett róla. Hanem az ürességtől, amely belülről emésztette. Mert bármennyire is csodálatos volt az, ami vele történt, üresnek tűnt a számára. A párja nélkül, akivel megoszthatná életét, úgy érezte magát, mint egy mozivászon, amelyen csak megjelennek az események és a történések, aztán eltűnnek. Még csak üres sem volt, hiszen a levegőt sem tudta megtartani magában.

Végy egy kiló meleg szeretetet,
Szitáld a türelem szitáján,
Nehogy pletykamag kerüljön bele.

Adj hozzá egy liter bátorságot,
Három deci szorgalmat
És egy csipetnyi jóságot.
Azután gyúrd össze egy tojásnyi kedvességgel,
és takard le tiszta jókedvvel.

Ha megkelt, süsd meg a kitartás tüzénél,
Szórd meg asszonyi kacagással,
És tegyél rá pár csepp nyugodt megfontolást.

Annyi darabra vágd fel,
hogy eggyel mindig több legyen,
Mint ahányan vagytok,
Hiszen mindig akad valaki, aki még rászorul.

Van határ, ami attól van,
hogy meghúzzák, kijelölik.
Van természetes határ
— még az sem
változhatatlan.
És van, ami csak akkor és attól,
de attól fogva mindörökre létezik,
hogy megsértettük:
magunkban.

Ha bánt valami,
szedj mélyről a tálból,
szedj még egyszer és menj,
légy máshol.

Tisztára törölt
szemüvegedet vedd le.
Megbékélt szemmel nézz
elhülyülő szemekbe.

Elviselhető lesz
az elviselhetetlen,
de nem lehetséges,
ami lehetetlen.

Mi elfogadhatatlan,
- mert a szív belefásul -
azt ne fogadd el, sőt
ne is vedd tudomásul.

   József Attila

Amit szívedberejtesz

Amit szívedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
szíveddel várd ki azt.
A szerelembe -- mondják --
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.
S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek --
a harctér nászi ágy.
Légy, mint a Nyolcvan Éves,
akit pusztítanak
a növekvők s míg vérez,
nemz millió fiat.
Már nincs benned a régen
talpadba tört tövis.

AZ ÉN SZEMEIM

Michelangelo

Az én szemeim vének és vakok,
a te szemeddel látom csak a fényt meg;
te viszed súlyát terhem nehezének,
te támogatsz, ha összeroskadok.
Tollam kihullt: szárnyaddal szárnyalok,
a te szellemed ragad engem égnek;
tél fagya dermeszt, nyarak heve éget,
s úgy váltok színt, ahogy te akarod.
Szívembe vágyat is csak vágyad olt már,
benned születnek gondolataim,
szavaim lángját lelked tüze szítja;
nem érek többet nélküled a holdnál,
amely az égbolt éji útjain
csak a leszállt nap fényét veri vissza.

Vagyok az, aki vagyok.
Nem vagyok több Nálad, de kevesebb sem.
Nem vagyok jobb Nálad, de rosszabb sem.
Nem vagyok más, mint Te, de ugyanaz sem.
Nem vagyok jó, de rossz sem. Csak vagyok.

Csak ember vagyok.

Élvezem, a VAGYOK érzését.
Élvezem a létezést magát.
Csak egy hang vagyok a tömegből, ha kiválasztasz, Te magad leszek.

Ha rám mosolyogsz, én leszek maga a mosoly.
Ha megütsz, fájdalom leszek.
Ha megcsókolsz, csók leszek.
Ha megölelsz, én leszek magam az ölelés.
Tükröd vagyok, ahogy Te az enyém.

Az öreg bölcs és a vándor...





Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vetető út szélén.

 A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva, beszédbe elegyedett vele.

- Milyenek itt az emberek? - tudakolta.

- Hova valósi vagy? - kérdezte vissza az öreg bölcs.

- Athéni vagyok.

- És felétek milyen nép lakik? - kérdezte tovább az öreg.

- Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és

  önző. Ezért jöttem el onnan.

- Nincs szerencséd. Korinthusba sem jobb a helyzet.

A negyed dolláros
 
Néhány évvel ezelőtt egy lelkész Houstonból, Texasba költözött. Néhány héttel az érkezése után, egy alkalommal a belvárosba kellett mennie. Amikor a buszon leült észrevette, hogy a sofőr negyed dollárral több pénzt adott vissza.
 
Elkezdett gondolkodni, hogy mit tegyen, és arra az elhatározásra jutott, hogy visszaadja a pénzt. Hiszen bűn lenne megtartani. Aztán egy másik gondolat fogant meg fejében: „Óh, felejtsd már el, hiszen ez csak negyed dollár.

Elengedem




Egy kedves ismerősöm mesélte nekem a következő történetet egy estéből reggelbe nyúló éjszakai beszélgetgetés során:

Két fiatal buddhista szerzetes útjuk során egy hatalmas sártengernyi pocsolyához érkezik - a szélén egy nő álldogál, kissé tanácstalanul. Egyikük ráemeli tekintetét, felkapja, átviszi a másik oldalra.
   Egy darabig szótlanul ballag tovább a két szerzetes, majd az egyik odafordul ahhoz, aki átsegítette a nőt:
 - Nem értelek.

Visne Poet - Kérdések

Mondd, vártál-e már úgy,
tudtad, hiába vársz,
S mentél-e már úgy,
mindegy volt, merre jársz,
Szóltál már visszahívón
tűnő árnyék után,
Hagyták már kinyújtott kezed
elengedve, sután
Kérdeztél már tudva azt
nem felel senki sem,
Vártad-e már halk reménnyel
a szép szót: kedvesem.

Kívánta már arcod
zápor verését,
Mossa le mindörökre
nem akart könnyeid. . . ?

"Két utazó angyal megállt, hogy az éjszakát egy tehetős család házában töltse el.
A család udvariatlan volt, és megtagadta az angyaloktól, hogy a nagy ház vendégszobájában pihenjék ki magukat. Ehelyett egy kis helyet kaptak a hideg pincében.
Amikor kinyújtóztak a kemény padlón, az idősebb angyal meglátott egy lyukat a falon és kijavította azt. Amikor a fiatalabb angyal kérdezte, miért, az idősebb angyal így felelt:
- A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak.

Egy vízhordozónak volt két nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított.

A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment. Minden nap a vízhordozó csak másfél edény vizet szállított a házba.

Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta.

  Olyan mintha festő festette volna
Az elénk táruló táj, melyen életünk vonata
Hol lassan, hol gyorsan tovaszáll
S vajon még hány utas kísér tovább?

Megyünk egy talán szebb jövő felé.
Itt-ott egy- két rokon, ismerős barát elmarad.
Az Ő vonatuk már nem robog tovább
S aztán jönnek új utasok, új állomások

Hol a vonatunk suhan tovább.
Várnak új remények, új csodák.
S talán a következő állomáson,
Majd a boldogság is felszáll!

S hozza fájó szívembe a reményt
Egy-egy utas már kiszállt, veszteni többet
Nem akarók, új élet s jobb egészség,
Reményében robog vonatunk tovább

Úgy kiszállnék már ebből a vonatból.

Megjöttem itt vagyok!
köszönöm jól vagyok.

Kívánok szép napot!
Az élethez egészséget,

Kiegyensúlyozott családot,
szerető barátot.

Munkádhoz kitartást,
Hobbidban megnyugvást.

Alkotásaidhoz ihletet.
Amint kívánom, úgy legyen!
/Júlia/

Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben … Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra … Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között.

Vers Mindenkinek       Kinek mi dolga? -   a gyermeké az, hogy szülessen,
a Napé, hogy megsimogassa,
s a Holdé, hogy álomba ringassa.   A tanító dolga, hogy tanítson,
a lelkemen valamit javítson.
A diák dolga, hogy kutasson,
ha felnő, jó irányt mutasson.   A zenész dolga, hogy zenéljen,
a szívem mélyéig elérjen.
Az író dolga, hogy meséljen,
de igazat írni ne féljen.   A Szerelmem dolga, hogy megértsen,
hogy higgyen bennem és segítsen.
Hogy nélküled élni ne akarjak,
s ne hagyd, hogy a vesztembe rohanjak!   A Barátom dolga, hogy ott legyen,
ha szükség van, bármit megtegyen,
ha eltévedtem, keressen,
ha gyűlölöm, akkor szeressen.   Az Anyám dolga, hogy ne sírjon,
ha nagyon félt, akkor behívjon.

Valójában semmit sem birtokolsz, csak örzöl egy darabig. S ha képtelen vagy továbbadni azokat, akkor azok birtokolnak téged.
Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál.
Mert ha megszorítod eltünik, ha kisajátítod tönkreteszed.
Tartsd szabadon és örökre a tied marad