Gondolatban én fogantam veled.
Én hordtalak.
Puha léptekkel testemben ringattalak.
Minden bennem rezdülésedre
gyönyörűséggel figyeltem,
s életed meséjét remekbe szőttem...

Még meg sem születtél, már a mindenem lettél!
Mikor karjaimban tartottalak,
szívem dobbanásával szeretetre oktattalak.
Lelkem zenéjével repülni tanítottalak;
s első lépéseidnél,
simogattam utad lábaid alatt...
Olykor, ha megütötted magad,
fájdalmaddá váltam,
hogy kiűzzem belőled magam
sámán-tánccal...

Minden nagy hiba elkövetése során valahol félúton van egy pillanat, amikor még vissza lehet fordulni, és talán még jóvá is tenni.

 
Hogy bármi voltál légyen, annyi se
kellett, hogy legyél: a hit gyönyöre
maga építi, amit ostromol.
S oly laza a lélek szövete, oly
vékony réteg az érzõ pillanat,
s ami - valóság?- rajta áthalad,
olyan kétes, és a jelen mögött
-vagy elõtte-olyan nagy az örök,
oly tengersok a többi, az, amit
a szellem õriz és elevenít,
rajtad s máson, perc és anyag felett,
olyan úr az emlék s a képzelet,
hogy érzékeid eseményei,
a testi mámor tűnõ tényei,
mellette mind csak koldús unalom:
Ezeregyéj forog át agyadon,
úgy húnynak-gyúlnak a csillagai,
ahogy téged álmodik valaki.

Csak bámultam, és azt kívántam, bárcsak sose jönne el a jövendő. Bárcsak ez a pillanat örökké tartana, vagy ha ez nem lehetséges, akkor hadd múljak el én is a pillanattal!

Van egy fiam s lányom, több már nem lehet,
de nem tünök el a földről nyomtalan.
Ha sár fedi be éhes két szemem,
bennük a szép világot nézhetem.

Belőlem fakadt drága kis patakok,
hogy reményeimmel szaladjanak,
hogy tükrözzék a változó eget,
hogy legyenek ha én már nem leszek.

Hab sorsuk legyen könnyű s szabad,
Törje szerte a sziklapartokat.
Egy folyónak s egy tengernek,
árjában én is ott leszek.

Két árba csobog majd életem,
a föld nem vehet vissza teljesen.

 


Megihletett sokszor a tél varázsa,
És megégetett már a nyár parázsa,
írásra késztetett a természet megújulása,
És ősszel a levelek porba hullása.

A tél mindig pihentetésre késztet,
Hogy mire az alvó természet felébred,
Mikor feledésbe múlik az enyészet,
Megint új tennivalók elé nézzek.

Tavasszal, mikor erdő, mező zöld,
És magokra vár frissen szántott föld,
Friss leveleket hajt minden örökzöld,
Szívem is akkor tavaszi ruhát ölt.

Keseredett szívvel senkiben sem bizakodsz,
Szomorúságoddal senkihez sem folyamodsz.
Nincs senki e világon ki jó tanácsot adjon,
Netán a semmiért szívből vigasztaljon?
Földkerekén nincs tán oly igaz barátod,
Kinek halk sírással elmondhatnád bánatod?

Nézz körül! Nyitott szemmel, s megláthatod.
Most ugyan csukott szemmel jajgatod bánatod,
Mert földig nyom hatalmas keserűséged,
Érzed, nem éled újra benned a reménységed,
Pedig minden új nap új reményeket hozhat,
Más máskor, Kellemes meglepetéseket okozhat.

Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem -
hallod-e: zúg...
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyelik a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám...
...de mért nem vagy itt?

Moccanok épp csak - a selymes csendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.

Előre nézz ugyan, de ügyelj, hogy más lábára ne lépj... azt tedd, ami jó, de alkudj meg azzal, ami szükséges és hasznos, és tartsd észben, hogy néped számára egy élő tanácsadó, egy élő segítő kéz többet ér tíz halott hősnél, ki ujját se tudja már mozdítani többé...
s vigyázz, mert az elfogultság útja lefele vezet, s aki lefele halad, az már semmit sem ér.

"Akik nem mernek kockázatot vállalni, nem méltók arra, hogy szeressenek. S minden olyan szerelem, amely nem jár kockázattal, íztelen."

Téblábolok, toporgok, várlak,
vártalak már minden zugában
a városnak, várnak, ősznek és nyárnak,
magányában üres szobámnak,
minden pillanatában
az életnek és rászedett halálnak

Már voltam botránkoztató
s botránytól rettegő is;
tudom, hogy néha bűn a szó,
a hallgatás megőriz, 

de inkább vádoltam magam,
mint hogy megbújva éljek,
míg beragyognak súlyosan
megérdemelt erények.

Válaszoltam mindenkinek:
mikor, miben hibáztam.
De nem sok jóságban hiszek
– s nem minden lázadásban.


Forrás: SzePi

Embertestvér, ki erre jársz a nyáron,
a dombtetőn, barát vagy idegen,
ne gúnyolódj e három jómadáron,
kik itt lengünk a sárga zsinegen:
bőrünket, nézd, a víz lemosta régen,
nyelvünk megzöldült, mint a rézgaras,
és így forgunk a korhadó kötélen,
pökhendi táncban, mint a szélkakas;
hasunk, amelybe bort tömtünk s kalácsot,
mint vén ribancmell, ráncos, sárga folt,
s szívünk, amely a názáreti ácsot
sohsem dicsérte, már a sárba folyt.

A fa olyan, mint a barátság,

Nagyra növő kiváltság.

Lélek-gyökerű lombos kötelék,

Viharban kiváló menedék.

Tikkasztó nyárban hűs árnyékot ad,

Virágja, úgy érzed, mind feléd fakad.

S oltalmat nyújt, ha záporoz a válság,

Nem kell neki külön imádság.



Őszinte érdeknélküli érzés ott talál rád,

Annyit segít, hogy nem is gondolnád.

Odacsapódsz, hol jól érzed magad,

A jó barát minden hibáddal elfogad,

Nem kér viszonzást, de jólesik, ha kapja,

S ha nem, akkor sem gerjed haragra.

Az Úr hívatta Angyalát:

- repülj le a Földre, ott sokan várnak Rád.
Nézd meg mire vágynak, mi nekik a kincs.
Remélem nem olyan, mi a mennyekben sincs.
Olyan sokan imádkoznak, hogy tegyek csodát,
Menj és deerítsd ki ennek az okát.
Tudd meg mi kell nekik, mi az, mire vágynak,
Hogy boldogságot adhassunk az egész világnak.

Az angyal elrepült, három nap odavolt.
Várták az angyalok, a csillagok, meg a Hold.

Harmadnap visszatért, fáradt volt,k elgyötört,
És olyan szomorú, mint kinek szíve tört.

Ha bánt valami,
szedj mélyről a tálból,
szedj még egyszer és menj,
légy máshol.

Tisztára törölt
szemüvegedet vedd le.
Megbékélt szemmel nézz
elhülyülő szemekbe.

Elviselhető lesz
az elviselhetetlen,
de nem lehetséges,
ami lehetetlen.

Mi elfogadhatatlan,
- mert a szív belefásul -
azt ne fogadd el, sőt
ne is vedd tudomásul.

Forrás: verspatika

A dagesztáni déli nap tüzében
feküdtem némán, égetett a seb:
a mellemet golyó találta mélyen
és lassan folyt a vérem, cseppre csepp.

Feküdtem árván, perzselő fövényen,
vad katlanszirtek bámultak felém,
csúcsok ragyogtak sárgán fenn a fényben,
s halálos álomban feküdtem én.

Vannak mesék, amik sosem érnek véget. Bennünk is, közöttünk is történnek tovább. Vannak mesék, igen, vannak. Vannak, amíg csak gondolkozunk, amíg hiszünk, amíg remélünk, amíg szeretünk. Örök mesék. Éltető mesék. Az ember meséi.

Még köhögsz. Még beteg vagy. Még nem szabad,
Hogy tengerviz öleljen. Még nem szabad,
Hogy így feküdj, nyitott ablaknál:
Megfázhatnál.
Lecsúszhatnék takaród, ha elfog a szender.
Pedig az éjek oly perzselők.
S úgy vár már a tenger.
És nem szabad.
Ó jer ide hát s legalább mutasd neki magad!

Ó jer, itt bontsd a hajad ki, az ablak előtt.
Nézd az éjszakai tengert. Mint fürge gyikok
Bujdosnak rajta buján villanó fénycsikok.
Nézd a tengert. Már aludni küldte a halakat
S rád vár.

Ősi ír áldás

Áldott legyen a Fény, mely rád világít és mely benned van.
Az áldott napfény sugározzon be téged
és melegítse fel szívedet, míg úgy nem lobog, mint kandallók tüze.
Így minden idegen melegedni jöhet hozzád és minden barátod is.
Sugározzék szemedből a fény, mint ablakba állított gyertya fénye,
mely a viharban vándorlókat hívogatja.
Áldott legyen a rád hulló lágy eső.
Hulljanak lelkedre a cseppek és csalogassák
a virágokat, hogy illatukkal megteljék a levegő.

  Tavasszal mindig arra gondolok, hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak, azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz, újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más, minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad, a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él: fű, fa, virág, bogár és falevél.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok, innám a fényt,
ameddig rám ragyog, a nap felé fordítanám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat, élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
csak szeressék!
Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,
hogy ne szeressék!
Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább
a szíve tessék!

Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve
ne is tessék.
Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már,
hogy meg ne vessék.
Egyedül az éjszakákat?! - Ó, nem, inkább eltűri,
hogy meg is vessék.
Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,
ezüstös karácsonyestét?

Ha igazán szeretsz egy élőlényt, engedd szabadon!
Ha önmagától visszatér hozzád, örökre a tiéd marad.
Ha nem tér vissza, akkor soha nem is volt a tiéd.
Ha azonban csak üldögél a nappalidban,szét szórja a holmijaidat, megeszi az ennivalódat, használja a telefonodat, elkölti a pénzedet és még csak nem is veszi észre, hogy szabadon engedted, akkor az vagy a házastársad, vagy az utódod.

"Ki mondja meg, vajon meddig lehet,
hogy minden nap,
mindenhol erős legyek?
A csönd volna jó.
Kicsit könnyebb napok.
Ne kérdezz semmit, ha látod,
hogy fáradt vagyok."

Tanulj

(ősi norvég vers)

tanuld meg a víztől követni utadat
tanuld meg a tűztől mindből hamu marad
tanulj az árnyéktól őrködni éberen
tanulj a sziklától megállni helyeden
tanuljad a Naptól mely nyugovóra tér
tanuljad meg azt is hogy másnap újra kél
tanulj a szellőtől mely lombok közt pihen
hogyan kell leélni életed csendesen
tanuld meg tőlük hisz mindenik testvéred
hogy kell szépen élni és szépen halni meg
tanuld a féregtől semmi sem fölösleg
tanulj a rózsától tisztán maradni meg
tanuld a lángoktól elégetni szennyed
tanuld a folyótól utadból ne térj meg
tanulj az árnyéktól alázatos lenni
tanulj meg a Naptól szüntelenül menni
tanuld négy évszaktól ismerni az időt
tanuld a csillagtól hogy az égben erőd
tanulj a tücsöktől ha magad vagy zenélj
tanuld a Holdtól hogy semmitől se félj
belátást a sastól s ha vállad súly nyomja
nézd meg milyen terheket cipel a hangya
tanuld a virágtól hogy légy szép és kecses
tanulj kismadártól szabadon repülgess
tanulj a báránytól legyél szelíd mint ő
mindentől tanuljál mert minden veszendő
úgy figyelj utadon mi célodhoz viszen
tanítson mi meghal s léted örök legyen

A szerelem...érzékeny, törékeny virág,
amelyet sérthet az érintés, de mégis erős,
mert semmi sem tudja megállítani a növekedését.
Fern Wheeler

Tisza Kata          

Amikor sírsz
szivárvány színűvé
lesz a szemed
és a világ összes
magánya
könnye
amely
sosem
volt a tiéd
elborít
és nem jön
ha várod
nem jön az álom
nem jön a mámor
nem jön a vég

Két kis magzat beszélget egy anya hasában, ami valahogy így hangozhat...

- Te hiszel a születés utáni életben?
- Természetesen. A születés után valaminek következnie kell. Talán ittis azért vagyunk, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.
- Butaság, semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is, hogyan nézne ki.
-Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talána saját lábunkon fogunk járni, és majd a szájunkkal eszünk.

Alszom, s szívem virraszt, mindig tehozzád vágyom.
S mellém varázsol egy aranyló szárnyu álom.
A szívem szíveden. Kezemmel reszketeg
érintem bőrödet, feszes lesz és remeg.
S egy indulat riaszt, az álomképi béke
széthull és zaklatott, rossz ébredés a vége;
magamban fekszem itt, felgyúlva azt hivém,
szép szádat csókolom, s párnát csókoltam én;
és álomban karom ölelni vágyva tested a párna pelyheit ölelte csak helyetted.

Radnóti Miklós fordítása

Forrás: Klasszikus Francia Költők, 366-367.

Felejtened kell ahhoz, hogy ismét szeretni tudj!

...

A legelőrelátóbb, a legpontosabban kalkuláló ember is csak játékszer a sors kezében. Semmi sem biztos, csak a jelen, minden más az ismeretlen fennhatósága alá tartozik, amit nevezhetünk szerencsének, balszerencsének, végzetnek, vagy Isten kifürkészhetetlen akaratának. Csak egy a fontos: hogy soha ne törődjünk bele a vereségbe, és minden kudarc után képesek legyünk újrakezdeni.

"Az édesanya

Nincsen a gyermeknek
Olyan erős vára,
Mint mikor az anyja
Őt karjaiba zárja.
Nincsen őrzőbb angyal
Az édesanyánál,
Éberebb csillag sincs
Szeme sugaránál.
Nincs is annyi áldás
Amennyi sok lenne,
Amennyit az anya
Meg ne érdemelne."

"Szeresd édesanyádat Ő az, aki halkan
Bölcsőd fölé hajol,
Ő az, aki neked
Altató dalt dalol.
Megmosdat, megfürdet
Megfésül szépen,
Tündér mesét mond
Lágy téli estéken.
Amikor beteg vagy
Ő az, aki ápol,
Két szemében mennyi
Aggódás, gond lángol.
Ő az, aki mindig
Imádkozik érted
Nincs, óh nincs határa
Nagy szeretetének.
Tele van a lelke
Érted égő fénnyel,
Ne bántsd meg őt soha
Engedetlenséggel. "

Müller Péter: Varázskő

...a fájdalomra csak addig van értelme figyelni, amíg termékeny és gazdagít.
Önnan kezdve, hogy értelmetlenül gyötör, jogom van megszabadulni tőle. Jogom van máshová nézni, mint ahol a semeb van.
Jogom van derúsnek lennem, ha bajban vagyok. Kinevetni a végzetet.
Jogom van fölfelé nézni, az égre, a sűrű felhők mögött látható egyetlen, fényes csillagra - ha odalent vihar, eső vagy éradés van...

A szenvedésnek csak értelmesen van értéke.

A bőrünkön érezzük a váltság hatásait nap , mint nap.

Mindenkit másképp érint.

Van aki a munkáját vesztette el és ezáltal a megélhetése, esetleg a lakássa

került veszélybe.

Valaki megélhetési gondokkal küzd.

S van aki a munkahelyét félti.

A banki hitelekről ne is beszéljünk, mennyire megnehezíti az emberek életét, a törlesztőrészletek ugrásszerű emelkedése.

És még itt vannak a megszorítások is............

Nem tudom mit hozz még a jövő, de az olyan kisembereknek, mint én, aki

nem milliokkal dobálózik, hanem minimáslis pénzből él meg, egyre nehezebb a lét.