DAL

Menyegződ napján láttalak,
Láttam bús arcod bús tüzét,
Pedig a boldog ég alatt
Minden szerelmes volt beléd.

Futó fény lobbant szemeden,
S akármi volt is az a fény,
Nem látott szebbet sohasem
Borús szemem e földtekén.

Lányos szemérem volt talán
Arcod parázsa, meglehet,
De tőle forróbb lett a láng,
Forróbban marta szívemet,

Mert nászod napján láttalak,
S láttam bús arcod bús tüzét -
Pedig a boldog ég alatt
Minden szerelmes volt beléd.

ÁLMOK

Bár volna örök álom életem!
S ne kelnék fel, csak majd, ha reggelem
Az öröklétnek hozza egy sugára.
Sőt! Ha e hosszú álom kínra válna,
Az is jobb volna, mint a lét rideg,
Éber világa, annak, akinek
Szíve ez édes földön csupa mély
Érzés káosza volt s lesz, míg csak él.

S ha lehetne ez örökkévalón
Sodró álom, akár gyerekkorom
Szép álmai, ha épp olyan lehetne:
Balgaság volna vágynom szebb egekbe.
Hisz örvendeztem én - míg nap tüzelt
A nyári égen - vágyakkal-betelt
Hő álmaim közt, s szívem ott maradt
Az álmok tájain - otthonomat
Messze-hagyva - oly lényekkel, kiket
Enlelkem szült, s ennél mi volna szebb?!

S egyszer volt bár - egyszer! -, azt a vad órát
Sose felejtem el; varázs karolt át,
Bűvös erő, a hűvös szél, talán
Az volt, mely rám fuvallt egy éjszakán
Lelkemen hagyva képét, vagy a hold,
Mely - delelvén - túl hűs fénnyel hatolt
Álmomba, vagy a csillag: meglehet,
S ha szellő volt is álmom, egyremegy.

Mert bár álmok közt: boldog voltam ott!
Boldog, s ezért szeretem ezt a szót:
Álom! - míg benne eleven szinek
Kuszán, ködben, árnyban tülekszenek
Valónak látszani, s e forgatag
Kábult szememnek sokkal többet ad
Mennyből, vágyból - mely mind csak az enyém! -
Mint legszebb órán az ifjú Remény.

A HOLTAK LELKE

Lelked majd egymaga marad
A sír sötét gondjainak
Óráján és senkise lesz,
Ki titkaidba beleles.

Viseld csendesen e magányt,
Mely nem egyedüllét - hiszen
Az életben melletted állt
Holtak lelke veled leszen
Holtodban, s akaratuk ott
Ismét árnyba von; légy nyugodt.

A tiszta éjszaka
Kihuny s sok csillaga
Magasló trónusáról
Nem reménysugárral világol,
De a sok fénytelen,
Rőt gömb mint gyötrelem
S láz hullik csömörödre,
S rád ég majd mindörökre.

E gondolatot el ne vesd,
E látomást ne hessegesd;
Soha el nem hagyhatod
Tűnni: mint fű a harmatot!

Isten lehe: a szél elállt,
S a köd - amely a dombra szállt,
S az árnyak, az árnyak szét nem osztják -
A tanújel és a bizonyság.
A fák közt is mily lebegő:
A rejtélyek rejtélye ő!

ESTI CSILLAG

A nyár delelőn járt,
Az éj fele volt:
Csillag köre ködlőn
Tört át, hol a hold
Fagyban ragyogott és
Planéta-rabok
Közt járta a mennyet -
Holdfény a habot.
Néztem, hogy oly
Hideg mosoly:
Oly dermesztő hideg;
Mint felhő-fürt-
Palást röpült,
S már téged néztelek,
Est Csillaga,
Kinek sugara
Dicső s mind kedvesebb:
Boldog vagyok,
Hogy ott ragyog
Az éji égkupolán,
S e messzi tűz
A lenti hűs
Fénynél különb csodám.