“Csodálatos az is, mennyire érzékenyek az emberek. Mint egy rózsa. Mint egy kankalin. Oly végzetesen figyelnek minden szóra, mely hiúságukat sértheti, mint senki és semmi az élők világában. Egy hanglejtés is halálra tud sebezni egy embert, igen, már az is, ha éppen hallgatsz róla, mikor ő úgy várja, hogy dicsérjed, vagy helyeselj neki: örökké ellenségeddé változtat egy embert.

S ugyanezek az emberek, akik ilyen félelmesen finom hallással érzékelnek mindent, ami személyükre vonatkozik, akik egy kézszorítás bensőségén, egy telefonbeszélgetés hanglejtésén is átérzik a személyük felé villanó véleményt vagy igazságot, ezek a mimózánál gyöngédebb és érzékenyebb emberek gondtalanul követik a legotrombább aljasságokat, szemrebbenés nélkül kegyetlenkednek, közömbösen és néha jókedvűen is.

„Ne add fel az álmaidat és az ábrándjaidat. Ne engedd, hogy az élet elvágja a zsineged, mielőtt felorsóznád azokat az álmokat... tartsd feszesen ... ... és orsózz .... ne add föl .... kapaszkodj bele a hálóba ... , s ha a már benne lévő álmok kiszökkennének, ugorj a vízbe és ússzál utánuk az életed kockáztatásával is.... de ne engedd őket elszökni...”

Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.

Szeretnék angyalként az
emberek lelkébe látni,
egy pillanatra megérinteni őket,
s mélyen a szívükbe ásni.
Megőrizni mosolyukat,
s cserébe az enyémet adni,
átélni minden élményüket,
s őket nem szenvedni hagyni.
Átölelni őket, ha éppen
egyedül vannak,
csókot adni nekik,
de csak aki megérdemli annak.
Velük zokogni, s
örülni, amikor csak lehet,
hiszen ez a legtöbb,
amit egy angyal megtehet.

SUMMA

Minden megérint.
– úgy látszik: sose nő be
a szivem lágya.

Elloptam én

Elloptam a fényes égről minden csillagot,
neked  kedvesem  én  egyet  ott  hagyok.
Azt  is csak azért,  hogy  hozzám  eltalálj,
hogy fényre várva te egem ma  hazavárj.

S  azt  kérded, akkor mi maradt az égen?
Sötét lesz szívemben marad  reményem?
Gyere közelembe, s nézd neked mit adok?
ha hozzám bújsz, mindazt majd láthatod.

Szívemben világítanak a  lopott  csillagok.
Tedd mellé a forró, de didergő szerelmed,
azt a mosolygós szád,  az édes könnyed,
Mert ha valaki,  egyedül azt te  érdemled.