Rongyos felhők hátán, lóbálom a lábam,
alattam zöldruhát ölt magára a völgy.
Angyaltáncot járok a napsugarával,
Istenem, de csodálatos fentről a föld.

Az udvarias mondatok

mintha páncélba vonták volna őket.

Álltak az előszobában,

a búcsúra készülődtek,

s nem lehetett tudni,

folytatódik vagy abbamarad ez a kezdet,

mi lesz még, ha betakarja őket az éjszaka?

Aztán hirtelen összefonódtak,

s mintha nem lenne többé

se kezdet, se vég,

csak a vágy visszhangos éjszakája,

a szédület és a remegés,

a kúszó, keresgélő mozdulatok,

a férfi és a nő tánca a vágy körül.

A tél

Hópelyheket kerget a szél,

Hangja kemény telet ígér.

Zúgnak-búgnak a fenyőfák,

A nyugalmat megzavarják.

Lepihent az őszi mező,

Ágya felett havas felhő.

Ám a gyerekek örülnek,

Mert hóembert építhetnek.

Ismét zengő a száncsengő,

Hisz zenéje főszereplő.

Hegyen át és völgyön át,

Télapó viszi puttonyát.

Istenem! De szép karácsony,

Mákos bejgli a kalácsom.

Csodás varázs, karácsonyfa,

Ajándékkal megrakodva.

Tudtam hogy mostantól nincs megállás, és meg fogom ismerni a mennyországot és a poklot, az örömet és a bánatot, az álmodozást és a kétségbeesést. Tudtam, hogy nem bírom tovább visszatartani a szélvihart, amely lelkem legrejtettebb zugaiban támadt föl.

Az idő megszűri az ember vágyait.

Én azt gondolom, az erő mindig ott kezdődik, ha valaki ki meri mutatni, ami fáj, és soha nem ott, amikor valaki azt mutatja, hogy milyen rezzenetlen arccal bír ki mindent.

Gondolatok az őszről

Rozsdafoltos falevelek,

Elsuhant a nyár veletek.

Halványra vált a napsugár,

Útra kélt már pár gólyapár.

Katán kórót görget a szél,

Fuvallata őszről beszél.

A vadludak V-é alakba

Szerveződnek alakzatba.

Esőfelhők gyülekeznek,

Este rendre megerednek.

Reggel meg a sűrű ködben

Vadkan hada csörtet körben.

Egerészölyv a magasból

Pásztázza a csőrbe valót.

A fácánkakas zajt verve

Rebben fentre megijedve.

Őszbe fordult már a határ,

Elfáradt a látóhatár.

Kínok kínja

Döbbenetes néma csend,

Rettenetes lett a rend.

Derült égből a csapás

Iszonyú rémlátomás!

Szörnyű gyötrelemmel jött,

Őrjöngött és beköszönt.

Agyműtétet rendezett,

Amit kínnal övezett.

Óh, mily borzadály-keret,

Melyben nejem szenvedett!

Koponyáját felvágták,

Ébren így operálták.

Egy írónk is utazott

Feje körül ugyanott.

Átélte, mit Sors adott,

Szenvedőkre kiszabott.

Szerencsénkre a remény

Sose fogy el a szerény.

Szeretlek

Fényben és árnyékban,

örömben, bánatban,

lázas álmaimban,

forró vágyaimban.

Szeretlek

Az ébredő napsugárban,

a nyugtató alkonyatban,

símogató szavadban,

szerető mosolyodban.

Szeretlek

A nyári forróságban

a virág illatában,

a nyíló rózsa szirmában,

a vérvörös pompában.

Szeretlek

Véges életemben,

a végtelen reményben,

maradék hitemben,

a múlandó létben.

Szeretlek

Mondtad, mondtam, sok ezer szóban,

futó percekben, gyorsan múló órákban,

egymás szavába vágtunk, aztán nevettünk,

őszintén vallottunk, néha kicsit megijedtünk,

lelkünk kitártuk, védtelenné váltunk,

s a pillanat elhozta, már egymásra vigyázunk.

Érzem ha lelked a fájó múltban bolyong,

s érzed ha lelkemben a kínzó kétség zsong,

veled élem tested nyugtalan gyötrelmét,

s velem éled ébredő vágyam minden rezdülését.

Kezed nyújtod felém s nyúl érted kezem,

a távolság csak fogalom, Te itt vagy velem,

a pillanat megállt, az időnk szűkre szabott,

életünk jótékony módon egy esélyt adott,

a csöndes őszben mosolyt varázsolt arcunkra,

a beteljesülés igéretét forró álmainkra,

csillagokat szemedbe, méz ízét ajkadra,

a tüzet ölelésedbe, a kielégülést vágyainkra.

Én azt gondolom, az erő mindig ott kezdődik, ha valaki ki meri mutatni, ami fáj, és soha nem ott, amikor valaki azt mutatja, hogy milyen rezzenetlen arccal bír ki mindent.

Csernus Imre

Nincs a szívemnek semmi baja! Éppen olyan, mint én. Néha bolondul elharapódzik benne a pánik, megbokrosodik tehetetlenségében, hányja- dobálja magát, aztán belefárad félelmébe, lehiggad, mint a földönfutó, ha körülnéz és látja, hogy senki se hajt a nyomában.

Amig vannak akik szeretnek

Van értelme az életednek.

Mindegy, hogy rohannak az évek,

Ha érzed melegét egy kéznek.

Még érdemes reggel felkelni,

ha van kinek kenyeret szelni

Örülj a percnek!

De he mégis magány a sorsod,

ha a gondot egyedül hordod,

erőt is ad hozzá az élet.

Találd meg mindenben a szépet.

A nap rád úgy süt, mint másra,

Ne gondolj hát az elmúlásra.

Örülj, hogy élhetsz! 

Nincs fekete és nincs fehér,

De az elmúlás mindent elér

Nincs tűz, mely örökké lobogna

Fényét más világok felé ontva

Nincs folyó.

Sziasztok !

 Egy érdekes, újszerű szemléleten alapuló közösség indult a network hálózaton  Szemléletváltók klubja    http://valtozas.network.hu/    gyere és nézz körül nálunk.

...

"Áldott ez a hely,
amit sokszor boldogan elhagynék.
És itt ez az élet,
amit sokszor nem nagyon értünk még.

Néha könnyebb lenne elmenekülni,
tiszta fénybe merülni,
de a jel, ami szól,
de a hang, ami hív
még nem mond semmit, meddig érek s lesz-e út, hogy visszatérjek.
....
Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim…"

Sötétben állunk néha, magunk se tudva, hogy kerültünk belé. Csak meresztjük a szemünket, csak tapogatódzunk, bizonytalankodunk. És a szívünk hüledez.
- Merre?
S véljük, hogy semerre.
Csak tapogatódzunk. Lépünk. Meg-megállunk vakul. Fejünk felett talán kőszikla csügg? Lábunk előtt talán farkasverem vagy szakadék tátong? Talán kígyóra lépünk? Szívünk remeg, mint a nyárfalevél.
- Istenem!...
De mennünk kell, hogy kijussunk valamerre. Hát lépünk, bizonytalankodunk tovább és tovább.

Ne higgyük, hogy elegendő, ha mi magunk átérezzük és elgondoljuk mindazokat a szép és gyöngéd dolgokat, amely társunk iránt eltölt bennünket. Feltétlenül tudtára kell adnunk valamilyen formában neki is, különben nyugtalanná, bizonytalanná válik, érzelmileg fázni kezd mellettünk.

"Az egész életünket egy körhintán éljük, egyszer felszálltál rá, s mész körbe-körbe, már beleszédültél, már leszállnál, már menekülnél, de nem tudod,merre? Azt sem tudod, csak te szédültél-e el ebben az örökös körben száguldásban, hiszen olyan sokan ülnek ezen a hintán! Szétnézel, s azt látod, leszállna itt már mindenki, csak mindenki fél, a hinta gyors. S a hintán megvan az akol melege, hiába kavarog körülötted a levegő, mégis valamiféle furcsa biztonságot ad, mert nem vagy egyedül. S ennek a furcsa biztonság az az ára, hogy szédülsz, egyre szédülsz… A körhintának szabálya van.

Ha jössz szívem,a Tisza-parton gyere,
azután fordulj a nyárfa sor fele
s utána a felém lejtésű hajlamon
ereszkedj le a szelíd hajlaton.

Nézd nem az út, a kétely meredek.
Ám azon túl már a föld közel lebeg
az ég -egünk- s a küzdelmes világ:
vásznába törli fáradt homlokát.

Hát arról jöjj, hol az ábránd és való
játékaként egybeszántható
s telekkönyvezettek a mániák,
ha jössz szívem, a téren át

gyere. Tudod, ahol a gyalogút
talpad alatt az árokba gurult
s egyirányú ösztönöd alatt
megnyílt a szerte ágazó tudat

S alázuhantál.

„Aki egyszer már veszített, úgy igazán, vérre menően, az nem könnyen kockáztat újra. Aki egyszer már adott, mindenestül, önmagából egy jókora darabot, az nem tékozol újra. Ha gyengülsz, magadra maradsz. Erőd még inkább elhagy. Erőddel pedig mosolyod, lényed. Lassan a többiek is. Mindenki a jóhoz tapadna. Félelmed pedig rád, az arcodra. Az utat mind egyedül járjuk. Legyünk páratlanul vagy párban: egyedül. Tudom, hogy fáj az egyedül.

Megsejtettem tested vonalait
A mély és fátyolos ruha alatt.
Villanó húsod, gyönge vállaid
S egy gyáva, vágyó hullámvonalat,
Mely melleden nyújtózott.

Nézd: remegek s te áldott buja vagy
S tavasz még meg nem rázta testedet
S most minden izmos, szépívű lépés,
Mely combod vezérli, hozzám vezet.
O jöjj hozzám, asszonyom.

O jöjj: gyönyörűen férfi vagyok,
Tüzes, hatalmas, rajongó-szelíd.
Arcom az álmodó élet himnusza
És nincsen arc, mely szebben istenít:
Úgy remegek utánad.

Hogy bomlanak, hogy hullanak
a fésűk és gyűrűs csatok:
ha büszkén a tükör előtt
bontod villanyos hajzatod!
Úgy nyúlik karcsú két karod
a válladtól a fürtödig,
mint antik kancsó két füle
ha könnyed ívben fölszökik.

Ó kancsók kincse! drága kincs!
Kincsek kancsója! Csókedény!
Hozzád hasonló semmi sincs,
szent vággyal nézlek téged én!
Eleven kancsó! életé,
kiben a nagy elixir áll,
amelytől élő lesz a holt
s a koldus több lesz, mint király.

Hogyan dicsérjem termeted?

Vannak dolgok, amiket sosem felejt el az ember. Kezdett ráébredni, hogy ezek a dolgok - a zene, a holdfény vagy a csók -, amiket a gyakorlati életben az ember pillanatnyinak vél, és éppen ezért nem sokat törődik velük, pontosan ezek a dolgok tartanak a legtovább. Talán nevetségesnek tűnnek, mégis ezek dacolnak a legtovább a feledéssel.

"Aki szeret, az nincs többé egyedül,
mert az akit szeret, mindig jelen van.
Aki szeret, az nem akar többé
a saját élete középpontja lenni.
Engedi, hogy életének más legyen a középpontja
és ezt nyereségnek és boldogságnak érzi."
(Ingrid Trobisch)

 
Egy emberért mindent vállalni kell. Egy helyzetért nem.

Amíg számunkra egy ember fontos - addig mindent vállalnunk kell érte, és megéri. Ez igazi vállalás. Amikor nem az ember a fontos, hanem a helyzet megtartása: a lakás, a szociális és anyagi biztonság, a látszat, a környezet véleménye - akkor már megalkuvásról van szó. Ez is elvállalható, de csak őszintén, legalább önmagunk előtt. Ne csapjuk be magunkat ürügyekkel: a gyerekek érdekével, erkölcsi aggályokkal, a kímélettel.

Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél!

Mindennek, ami történik, oly sokféle oka van; nem tudom, mindig a legigazabbat találom-e meg, ha egy okot keresek - és nem tudom, minden apróság éppen úgy történik-e, vagy csak sokszor gondoltam és mondtam úgy el azóta, és már magam is hiszem.
Hallottam egyszer, hogyha az ember hegyes vidéken jár, néha csak egy pár lépést megy odább, és egészen megváltozik szeme előtt a tájkép; völgyek és ormok elhelyezkedése egymáshoz. Minden pihenőhelyről nézve egészen más a panoráma.

  Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
Gyerekeink sem azért vannak,
Hogy tiszteljenek bennünket
S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.
Hiszünk az erő jó szándokában.
Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,
Akár az égben laksz, akár a tejben,
A nevetésben, sóban, vagy mibennünk.
Te is tudod, hogyha mi sírunk,
Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
Akkor szivünkben zuhatagok vannak,
De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,
Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,
Csak a kardok, tornyok és ölő igék,
Most mégis, megfáradván
Dícséreteddel keresünk új erőt
S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:
Szabadíts meg a gonosztól.

Amit másokban szeretünk, az nem ők maguk. Az emberek csakis azoknál a kapcsolatoknál fogva becsesek nekünk, amelyek hozzánk fűzik őket. Ezek a kapcsolatok változnak az élet folyamán, s velük együtt érzelmeink is megváltoznak.

Ami bennem lélek, veletek megy; ott fog köztetek lenni mindig. Megtalálsz virágaid között, mikor elhervadnak; megtalálsz a falevélben, mikor lehull; meghallasz az esti harangszóban, mikor elenyészik; s mikor megemlékezel rólam, mindig arccal szemközt fogok veled állani.

Sziasztok! 2009. november 5 - december 15 között a lenti Verslistás kiadványok óriási árkedvezménnyel vásárolhatók meg. BARÁTOK VERSLISTA MEGRENDELŐLAP 1. (VERSLISTA BEVÉTELE) Megrendelem a Barátok Verslista Képzeld el c. folyóiratának 1. számát ..... példányban. Megrendelem a Barátok Verslista Képzeld el c. folyóiratának 2. számát ..... példányban. Megrendelem a Barátok Verslista Képzeld el c. folyóiratának 3. számát ..... példányban. Megrendelem a Barátok Verslista Képzeld el c.

Olykor elég egy napsugár. Egy kedves szó. Egy köszönés. Egy simogatás. Egy mosoly. Ilyen kevés dolog elég ahhoz, hogy boldoggá tegyük azokat, akik körülöttünk élnek. Akkor miért nem tesszük ezt?

A Vizuális Pedagógiai Műhely BT. 2009. január 1-től irodalmi folyóiratot
indított.
A folyóirat címe: Irodalom Feketén-Fehéren.

A nyomtatott folyóirat A5-ös méretű, 40 oldalas. A belső oldalak és a borító
is fekete-fehér.

A folyóiratba várjuk írók és költők jelentkezését. A 40 oldalból min. 2
(A5-ös) oldalnak a jelentkező szerző (irodalmi kör) bemutatkozásának kell
lennie, a fennmaradó oldalakon pedig az illető (irodalmi kör) saját írásai
jelennek meg.
A hátsó borítóra majd egy portré fotót várunk a szerzőről (illetve egy
csoportképet az irodalmi kör tagjairól).

Az emberek játszanak a szavakkal. Úgy éppen, mint a gyermekek a játékkockákkal. Csakhogy a szavak veszedelmesebbek, mint a játékkockák. Nem lehet összeszedni őket, és elrakni a ládába, ha rosszul sikerült a játék. A szavak örökre ott maradnak, ahová az első pillanatok hangulatában helyeztük őket. Láthatatlanok és megfoghatatlanok, és ezért nem lehet kijavítani a hibát, amit elkövettünk velök. Az emberek hihetetlenül könnyelműen játszanak a szavakkal.