Ott állt a tisztáson, felrémlik képe.

Bíborruhába vonta a lemenő nap fénye.

Hatalmas dús lombkoronája és törzse,

megannyi élőlénynek volt menedéke.

Kéjesen nyújtózott ágaival a nap felé.

Apró cinege röppent ágára, éppen elé.

Kecsesen mozgatva szárnyát, szalutált.

Csőrében fűszállal, dúdolva tovaszállt,

A tölgy udvariasan köszönt, vigyázva arra,

hogy úri büszkeségén sose essen csorba.

Picit bólintott, épp annyira csak,

mint pajkos szellő, éjjeli árnyaknak.

- Mennyire kedvelsz?
- Mint egy tavaszi macit?
- Tavaszi macit? (...) Az meg mi, a tavaszi maci?
- Hát sétálsz a mezőn át, egyedül, és egyszer csak eléd jön egy bársonyos szőrű, csillogó gombszemű, cuki kis medvebocs. És azt mondja neked: "Kis hercegnő, nincs kedved ma hemperegni velem egy kicsit?" Akkor összeölelkeztek, és egész nap csak hemperegtek a lóherével borított domboldalban, és rettenetesen jól szórakoztok. Csodás, nem?
- Isteni!
- Hát ennyire kedvellek.

Mikor először láttalak, szívemben csend volt,

fejed köré glóriát, fénylő napsugár font.

Ártatlan, kék szemedben megláttam magam,

leomlott könnykristályból épített falam.

Kezem kezedbe vetted, mosolyod úgy ragyogott,

mint nyári zápor után a szivárvány szokott.

Óvón ringattál, biztonságod bölcsőjében,

Szerelmünk csodás tündérálom volt, ébren.

Életünk végén, most énekelek egy dalt Neked,

ölembe veszem, és lágyan simogatom fejed.

A halál elvett tőlem, de emlékszem szád hogyan csókolt,

mikor utoljára láttalak szívemben csend volt.

Arca szivárvány, szellemét megidézem,

őskorokból felrémlik, akár egy gólem.

Ajkán fél mosollyal, izzadó aszfalton,

cédrus lábát nyújtja kényeskedve, túlzón.

Hajában szélfi játszik tündérdallamot,

vonásaira  tél fagybíbort faragott.

Súgva kíséri évszázados fa árnya,

kék szemében ködös vándorlások álma.

Kezében még ragyogva él tavaly csendje,

délibábként napcsókolt gyümölcsök kertje.

Hűsölő őzek, csintalan patak medrében,

öreg paraszt, hímzéssel díszített mentében.

Amíg nincs semmid, attól félsz, nem is lesz. Ha már van, attól rettegsz, valaki elveszi. Amíg nincs senkid, attól félsz, nem is lesz. Ha már van, attól rettegsz, valaki elveszi vagy valami miatt elveszítheted őt. Minden szorongás valójában a veszteségekről szól

Gyerekként sátrat építettünk lepedőből, az asztal alatt.

Télen a hóból, komor kitartással, kemény jégfalakat.

Mikor hazaértem, apám nagyra nőtt árnya állt fölöttem,

ő szó nélkül ütött, én sírtam, nem hagyta abba még sem.

Kitartó szorgalommal vert, arcán gránitszürke fintor,

melyet  gonosz kacagással festett rá a gyűlölet piktor.

Anyám jajgatva állt közénk, ijedt tekintetét látom,

ahogy haja éjfekete zuhatagával, védelmezőn átfon.

Agyam hátsó rejtekéből kúszik elő ez a régi emlék,

mintha megint újra gyámoltalan kicsi gyerek lennék.

Régi kép, a kezemben tartom.

Egy kedves arc, csak nézem sajgón.

Szeme mélykék, mint a nyári alkony.

mennyi báj sugárzik e bájos arcon.

Ajkán talányos mosollyal néz rám,

tudom ő átlát a csodák tükörfalán.

A haja mézillatú, a múltból száll felém,

törékeny szépség,  légies tünemény.

Alakja sudár, hajlékony nádszál,

hozzá még csak hasonlót sem láttál.

ruhája fehér akár a frissen hullott hó,

                                     darázs derekára  lágyan, hullámzón simuló

Mindig azt hiszem, a dolgok örökké tartanak, pedig soha semmi sem tart örökké. Valójában semmi sem él tovább egy szempillantásnál, kivéve, amit megtartunk az emlékezetünkben.

Hó hullott. A gyerekek kapdosták,  

lelkesen a fehér pelyheket.

Én búsan lapátoltam a járdát,

ők  meg hóembert építettek.

A zord tél ellenségként bánt velem,

viseltes vékonyka cipőm lyukas volt.

Szénért a pincébe kellett mennem, 

 a lépcsőn cipeléstől arcom kigyúlt.  

Nehéz bádog vödröm csupa folt.

A hideg szinte a csontomig hatolt.

Féltem a patkányoktól nagyon,

Becsukott szemmel rohantam fel vakon.

A többiek nem fogadtak be, 

a szegény házmester lányát.

Édesanyámnak, és sok sok édesanyának szeretettel.....

Osvát Erzsébet: Meséltél és meséltél

Velem voltál örömömben,
velem voltál bajban,
velem voltál, ha sírtam,
velem, ha kacagtam.

Meséltél és meséltél
igazakat, szépet,
kívántam, hogy a meséd
sose érjen véget.

Mit adtam én cserébe?
Te azt sose kérted,
de talán a két szemem
elárulta néked.

Nagyikámnak, sokszor mondtam ezt a verset anno, sajnos már nincs köztünk.....