Úgy szeretnék már szeretni, 

Úgy gyűlölök már szenvedni, 

Kín, s gyötrelem az életem, 

Miért kínzol, mondd Istenem?! 

Oly sok idő telt el azóta már, 

Mikor gyengéd csók érintette szám, 

Két hosszú éve gyötör a magány, 

És örökké velem marad, talán! 

Két nyár, mely nékem oly fagyos volt, 

Minden tél, szívemben halált hozott, 

Tavasszal sírt a táj, lelkem könnyezett, 

Nincs ki megértse szomorú szívemet! 

Kihunyt oly sokszor bennem a remény, 

Úgy, mint halott szívem első telén! 

Zakatol a vonat, kinézek ablakán, 

Odakinn könnyezik, sír, zokog a táj! 

Már nem várok, csak vágyakozom, 

Bár tudnám:nem hiába álmodozom! 

Letörlöm arcomról e könnycseppet, 

Ne lássa senki, hogy gyűlölöm az életet! 

Ne lássák, hogy könnyes a két szemem, 

Mint csepp, csillog az esőverte levelen! 

Az ablakon át ismét a tájat nézem, 

Engem tükröz, és úgy érzem végem!

Tűz, tűz kell, ha itt a tél,
s inni, inni kell, ha nyár van,
higgy a rég bevált szabályban
bárhol járj, akárhol élj.

Ámitás, hazug szeszély
csöppnyi sincs e jótanácsban:
tűz, tűz kell, ha itt a tél,
s inni, inni kell, ha nyár van.

Csak meleg fogást egyél
hónak, fagynak évszakában,
s hűtsön friss gyümölcs, ha nyár van -
ád az Isten majd, ne félj.
Tűz, tűz kell, ha itt a tél!

Az almafák ritkás rendben
nyugodt méltósággal kísérnek
a kerten át. Illatár jutott el
idegedig. Megfigyeléseid
meglepő pontossága ajkadon.
Perled sorsod az Istennél,
mert aljas tréfát űzött veled
az élet. Nézed a színek hullámait
tovaringató szántóföldeket.
Csend lebeg. Arcod földszínű,
barázdás, mint a felszántott őszi határ.
A szavak széles szárnycsapással
úsznak el a kert fölött. Fejedben
nem pihennek az emlékek. Mintha
csendesen befelé mosolyognál.
A kincs a múlt mélyére süllyedt,
ahol belepte a por.

Az ég halk zsoltárt énekel,
mély altató zenét.
A nap oly vörös, álmatag,
már lehajtja fejét.

Fénye vígan táncra kél,
még áthidal felénk.
Tüzes híd remegve hív,
s már rajta lépkedénk.

Gondolatban átmegyünk,
fényhídján a napnak.
S véle együtt nyugszunk le
mélyén hűs haboknak.

Álmodván, az ő álmait,
milyen lesz holnapunk?
Kihunyó fénye vánkosán
nagy álmodók vagyunk.

Sötét a táj, sötét az ég,
ragyog a holdsugár.
Ezüstös fénye megtalál,
s az arcunkon szitál.

Lebben a szél, fodroz a víz,
vadvirág illatozz!

Sírásuk szállt csak vészesebben
S az arcuk volt megtört fehér

Mint tisztaszirmu hó ha lebben
Vagy két kezed A sok levél
Csókomra hullt a rőt ligetben.

Vajda
János


Az üstökös



Az égen fényes üstökös;uszálya
Az ég felétõl le a földre ér.
Mondják,ez ama "nagy",melynek pályája
Egyenesen;vissza hát sohase tér.


Csillagvillágok fénylõ táborán át
A végtelenséggel versenyt rohan.
Forogni körbe nem tud,nem akar,hát
Örökké társtslsn,boldogtalan!


Imádja más a változékony holdat,
A kacéran keringõ csillagot ;
Fenséges Niobéja az égboltnak,
Lobogó gyász ,én néked hodolok.


Szomoru csillag,életátkom képe,
Sugár ecset,mely festi végzete,
Akárhová mégysz a mérhetetlen égbe,
Te mindenütt egyetlen ,idegen¢...