Üres lett a tudatom.

Azt hittem, hogy álmodom,

de nem álom,

hanem ez a valóság.

A korházi ágyakon,

sok haldokló szenved.

Sóhajtásuk

tova száll a messzeségbe,

némelyikük már

csak lézeng csendesen.

Emlékükben messze járnak,

eszükbe jut, ami szép volt,

sajnos ez számukra

már csak régmúlt.

A kortermekben tűvel szúrják,

Kemó folyik be a vénán,

kínlódást hoz minden flakon,

zsibbad tőle lábad, karod.

Értelmed, ha meg-meg villan,

rádöbbensz,

hogy nem gyógyulhatsz.

Fordul a föld,

az éjt hozza

a  nappal után.

Küzd az ember,

szenvedve éli át

a mindennapokat.

Fényre vágyik,

mely szebbé teszi

a napjait,

de nincs irgalom,

éhség és nyomor,

magány és ínség,

hozza meg az alkonyt.

A másoknak fénylő napot

követi a sötétség.

Üres gyomorral,

szorongó testtel

álmodik a boldogságról,

a királyi lakomáról,

a kiegyenlítet számlákról.

Könny csordul a

szeme sarkán,

Fájdalmas sóhaj száll

a messzeségbe.

Alszik, teste megpihen,

feledve a feledhetetlen

kegyetlen, reménytelen létet.

Tükörkép

Fárasztó napokon, ha a tükörbe nézek,

fejemben kavarog a sok gondolat,

faggatom a létem, a sorsomat,

kérdezem, de nem válaszol,

csak a tükör tekint rám.

Ridegen mosolyog,

 Nem könyörög.

A lelkem fáj,

nagyon.

Ki vagyok én,

ki búsan bólogat?

Vagy éppen könyörög,

fájón szenved, örül talán?

Ki lakozik itt mélyen legbelül?

Ki vagyok én, faggatom magam,

kérdezgetem a csendet, s a sorsomat?

De csak a néma tükör tekint vissza rám.

Tavasz váró

Sűrű sötét felhők

száguldanak

az égen.

Bíbor színű fények

 törnek elő a

messzeségben.

Hideg fuvallat

süvít a havas

tájon.

Fázósan didereg,

a cinege a fagyos

ágon.

Felborzolt tollruha

védi a fagy

haláltól.

Nyitni kék - nyitni kék

hangosan énekel

a bátor.

2011-01-20 Ágota

Holdfényes estén,

gondolatom,

mint szilaj paripa,

versenyt száguld

a széllel.

Melynek

 csillogó sörénye,

felhőként

lebegve szál

a messzeségben.

Sebesen vágtatva,

végül rád talál.

Lelkem megremeg,

mikor felfedezi

fényed.

Végül hozzád elér,

és gyengéden simogat.

Epedve tekint rád,

mint fénylő

csillagra

az égen.

Egy csodás,

zsibbasztó érzés

szívemig hatol.

Érzem az Ibolya

 illatozó lelkét,

 szirma simítását.

Sose múljon el,

ez a pillanat,

Tündökölj sokáig,

kérlek,

boldoggá tesz

 mesebeli Lényed!

Karácsonyeste

Beköszöntött a karácsony,

Szikrázó napsütés tölti be az udvart,

Legyőzve a fagyott, elolvasztva a havat,

Tavaszt varázsolva a szent ünnepre.

Madár  csicsergés tölti meg a tájat,

Vidám csiviteléssel szálnak az etetőre.

Bent a  szoba sarkában kis fenyő díszlik,

Kicicomázva, felöltözve villódzó fénnyel.

Szaloncukor, sok-sok csodás dísz,

És gyertyaláng fénye add hangulatot.

Lassan besötétedik, beköszönt az este.

<!-- /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-parent:""; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";} @page Section1 {size:612.0pt 792.0pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;} div.Section1 {page:Section1;} -->

Csoda

Nyomasztó a hőség a pitvarban,

harapni lehet a csendet,

egyszer csak nyílik az ajtó,

egy bimbózó rózsaszál lép be.