Csendes elmebaj, minden pillanat
Hívogató kezdet,a távoli …..nem takar
Kócos haj, minden reggel mi fejemre ül
Tékozló ember, ki mélán a semmibe vegyül.

Furcsa sors,mi némán kopogtat,
Fájó perc,mi olykor békén nem hagy
Elsöprő magány,mi szobámba ül
Ködös reggel, olykor nem menekül

Hulló hó,derengő kép
Fázós tél,gyűlölöm rég
Meleg szoba,ölelő tűz
Félő kép, mely olykor távolra szalad, elűz.

Hívó tavasz itt van, kopogtat egyre
Simogató szél,hiányzik messze
Sütő nap hírét ismerem, néha csak.

Vágyom , s várom,
Nem a májust,
Most kicsit tovább.
Talán mire újra látlak,
Alma is érik az almafán.

Vágyom, várom
A csók ízét a számon,
Az ölelést,
A reptéri, szoknyába
Futva menekülést.

Menekülést a világtól,
Várom a tova rohanó utca képét,
A szívemben, a pillangók vad versengését.
Vágyom a kezed szorítva,
Miközben transzferes csak a rizsát tolja.

Nem tudom, soha miről beszél,
Néha bánom, hogy nem biciklivel jössz elém.
S miközben tova haladunk
Csak élvezem , hogy újra létezem...

Nincs aggodalom,
Nincs köd,csak agyalok,
Van remény és álom,
Még ha olykor, ki nem állom.

Olykor téboly tép,
Nem lelem, mit lelnem kell rég.
Vágyok, és olykor remélek,
Remélem jobb lesz....

Mit eddig szűk markúan mértek.
Veled lelem,
Vágyom, és már nem keresem,
Mit adhatsz nekem.

Téboly nélküli életet,
Csendet, melyben megfogod kezem,
Kerek egészet,
Egészen kereket,

Melyben veled,
Benned lelem, ki társam leszel.
Leszel, s én leszek
Leszünk, és már csak mi leszünk,

Nem lesz múlt,
Sem most fájó ma.

Szeleczky Zita élete és művészete (előadással egybekötött könyvbemutató).

2014. március 27. csütörtök 18 órától

A magyarság megmaradásának egyik kulcsa mindig az volt, hogy íróink, költőink, előadóművészeink nyíltan sors-közösséget vállaltak a nemzettel.

Régi tavasz,egy téren,
Tulipánok színkavalkádja,
Ünneplőbe öltözött gyerekek hada,
Kokárdás március világa.

Gyermekként éltem,
Még nem rohant a világ,
Volt varázsa,
Minden ünnep szavának.

A tér ,hol ünnepi tömeg gyűlt....
Petőfi szobra körül,
Hol szavalták az ifjak szavát,
Hol a zászló jelképezte a hazát.

A szobor körül a földbe,
Hurkapálcás papírzászlók ,
Melyeket a tavaszi szellő cibált,
Izguló szavalók......

Majd az izgulásukat
Valami egészen más váltotta fel,
Lelkesedésük a régmúltba repített,
Szinte láttam a szabadságért kiáltók hadát.

Még nem is tudtam,

Nem is sejtettem,

Élhetek így érezve,

Szívem, így szárnyalva


Röppenve, telve forrósággal.

Nincs ködbe vesző érzés,

Elhessegetett kép

Lágy révület van


Mi elringat rég

Tele reménnyel,

Megannyi varázs sejtelem

Mi nem hagy teret


Félelem motoz

Néha megremeg kezem

A remény él mégis

Még ha olykor egy helyben


Topog két lábam

Nem tudom az órát

Sem percet már rég

Csak a remény suttog nekem még.

Olykor a távolság, múló láz
Olykor a tét, hanyagság
Olykor, a kimondott szó is hangtalan
Olykor a távol is, közel van.

Olykor a szív érez és ver nagyot,
Olykor hangtalan, sírva hagyott.
Olykor a némaság, már nem szótalan
Olykor a csend sótalan.

Bár olykor, már nem olykor ókor
Hanyag, ki nem bókol,olykor, olykor
Olykor, már a minden is más.
Talán , az olykor, kicsit sok már.

Lehet, a lélekben a magány jár,
De kell a biztonság,
A lélek szállhat társtalan,
De igazán társsal súlytalan.

                                   Talán a Világ nem is sejti,

Talán nem is tudja sok pár,

Mi kincs, a kéz fogás,

Hogy mi kincs az ölelés,

Az együtt ébredés,

A szembe elrévülés.

Ki mindennap éli,

Nem csodaként félti,

Nem tudja milyen a hiánya,

Nem tudja, milyen, ha minden hiába.

S ki távol éli hétköznapjait,

Érzi, vágyja,

Sóvár szíve,sóhajra tárja ajkait,

Halkan megbúvó sóhajok,

Sötétben a párnát ölelő karok.

Talán mesének indult,
Talán igaz sem volt.
Először mi sem hittük,
S minden,álom volt.

Álom,
Mely csak a szívünkben élt,
Agyunkban,
Született a kép.

Családot álmodtunk,
Értékeket.
Szerelmet,bizalommal,
S szeretetet.

Kaptunk már mindent,
De nem ezeket.
Szívünk már feladta,
Agyunk már rég el bukta....

Majd egy téli nap
Valami történt
Senki nem akarta,
Mégis megesett...

Megesett,
Mit semelyikünk nem akart
Kék madár szált,
Majd elindult a lélekkaland.

Emlékszel még,
A hajnalig átbeszélgetett éjszakákra?

Talán a tegnap halk nesze,
Talán az esték téboly szele,
A távolba néző remény e
Mely olykor taszítva lök a semmibe?

Bár sose ér eléd.
Melengetne, felemelne,
Ölelve ringatna.
De, hol vagy rég?

Távolba néző szem,
Szóra nyíló száj,
Fájó szív
Titkon sóhajba vesző talány.

Ködösen derengő jövő,
Nem rohanó idő,
Titkon tovaszökkenő
De miért ily kegyetlenkedő?


Talán jövőt ad az idő,
Talán utat mutat,felemelő
A holnap téboly szele,
Remélem nem lök el messzire.