És leplezetlenül sírni kezdett... de nem a boldogságtól, amit valószínűleg mindenki feltételezett róla. Hanem az ürességtől, amely belülről emésztette. Mert bármennyire is csodálatos volt az, ami vele történt, üresnek tűnt a számára. A párja nélkül, akivel megoszthatná életét, úgy érezte magát, mint egy mozivászon, amelyen csak megjelennek az események és a történések, aztán eltűnnek. Még csak üres sem volt, hiszen a levegőt sem tudta megtartani magában.

Végy egy kiló meleg szeretetet,
Szitáld a türelem szitáján,
Nehogy pletykamag kerüljön bele.

Adj hozzá egy liter bátorságot,
Három deci szorgalmat
És egy csipetnyi jóságot.
Azután gyúrd össze egy tojásnyi kedvességgel,
és takard le tiszta jókedvvel.

Ha megkelt, süsd meg a kitartás tüzénél,
Szórd meg asszonyi kacagással,
És tegyél rá pár csepp nyugodt megfontolást.

Annyi darabra vágd fel,
hogy eggyel mindig több legyen,
Mint ahányan vagytok,
Hiszen mindig akad valaki, aki még rászorul.

Van határ, ami attól van,
hogy meghúzzák, kijelölik.
Van természetes határ
— még az sem
változhatatlan.
És van, ami csak akkor és attól,
de attól fogva mindörökre létezik,
hogy megsértettük:
magunkban.

Ha bánt valami,
szedj mélyről a tálból,
szedj még egyszer és menj,
légy máshol.

Tisztára törölt
szemüvegedet vedd le.
Megbékélt szemmel nézz
elhülyülő szemekbe.

Elviselhető lesz
az elviselhetetlen,
de nem lehetséges,
ami lehetetlen.

Mi elfogadhatatlan,
- mert a szív belefásul -
azt ne fogadd el, sőt
ne is vedd tudomásul.

   József Attila

Amit szívedberejtesz

Amit szívedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
szíveddel várd ki azt.
A szerelembe -- mondják --
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.
S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek --
a harctér nászi ágy.
Légy, mint a Nyolcvan Éves,
akit pusztítanak
a növekvők s míg vérez,
nemz millió fiat.
Már nincs benned a régen
talpadba tört tövis.

AZ ÉN SZEMEIM

Michelangelo

Az én szemeim vének és vakok,
a te szemeddel látom csak a fényt meg;
te viszed súlyát terhem nehezének,
te támogatsz, ha összeroskadok.
Tollam kihullt: szárnyaddal szárnyalok,
a te szellemed ragad engem égnek;
tél fagya dermeszt, nyarak heve éget,
s úgy váltok színt, ahogy te akarod.
Szívembe vágyat is csak vágyad olt már,
benned születnek gondolataim,
szavaim lángját lelked tüze szítja;
nem érek többet nélküled a holdnál,
amely az égbolt éji útjain
csak a leszállt nap fényét veri vissza.