Tegnap történt velem valami, amikor beszálltam a liftbe. Láss csodát, üres volt. Ez azért elég ritka jelenség. Általában zsúfolásig megtöltjük, aztán meg kínos csend közepette bámulunk valami pontra, azon imádkozva, hogy a megfelelő emeletre érjünk már végre, de most üres volt. Szerintem ez valahogy olyan izgalmas érzés. Először is gátlástalanul megnéztem magam a tükörben, nem csak úgy lopva, hanem hosszan bámultam gyönyörű tükörképemet. Aztán kipróbáltam, mennyire csúszik a tornacipőm ( hátul egy szárnyas ördög díszeleg rajta) és meddig tudok előre csúszni hátamat a falhoz vetve, hogy seggre ne üljek.

Szétesett világ

én most összeraklak,

szilánkjaidból

nem kérek magamnak.

Új kertet formázok

új betűt vetek,

újból és újra

az Égből merítek.

Merítek magasból vetni való magot

Magas Égi fáról földre hulló valót,

Kerek esztendőben Vízöntő jegyében

..

Születni, születni Világ közepében,

Csendesen jönni Teremtő kedvére.

Felnőni, felnőni életvizet inni,

Sötétség hatalmát erővel legyőzni.

Szétesett világ, én most összeraklak,

Szilánkjaidból nem kérek magamnak!

Száz év rút magánya,

 telepedett rá homlokomra,

Süket csendben, éjfélt ütött

valami toronyóra.

Itt álltunk, kirekesztve

a végtelen kör közepén,

eltékozolt, darabokban foszló

életem, és én.

Nem tudtam mit tegyek,

miként  találjam meg a békét. 

Tán ha meglelem  a helyet,

ősi vallások fészkét.

Óriásfenyők megfürödtek,

a kora tavaszi esőben.

Lábam, ugyanazt az ösvényt

gyűrte maga alá az erdőben.

A hatalmas hegy lágy,

nőies körvonala előtt,

az azúr mélységben,

kriptomeria-liget terült.

Az emberek játszanak a szavakkal. Úgy éppen, mint a gyermekek a játékkockákkal. Csakhogy a szavak veszedelmesebbek, mint a játékkockák. Nem lehet összeszedni őket, és elrakni a ládába, ha rosszul sikerült a játék. A szavak örökre ott maradnak, ahová az első pillanatok hangulatában helyeztük őket. Láthatatlanok és megfoghatatlanok, és ezért nem lehet kijavítani a hibát, amit elkövettünk velök. Az emberek hihetetlenül könnyelműen játszanak a szavakkal.

A vándor erőteljes

léptekkel haladt az éjjel.

 Égszínkék szeme,

 telve ifjúsággal és reménnyel.

A tejszerű, fátyolos hold

alatt sikló árnyas út,

szelíden emelkedő

vizenyős, zöld síkságra fut.

A távolba vesző hegységek

hullámzó tetejét,  

a békét sugalló ég,

 körvonalai metszették.

Jövőbe vezető, hosszú út

feltárul előtte,

élő szellemek fészkelték

magukat a lelkébe.

Földöntúli tekintet

kíséri lépteit orvul,

A rém rothadó szája,

ocsmány vicsorgásra torzul.

A lány ott állt a szobában,

és a képet nézte.

de rémálmaira figyelt,

sok szörnyű emlékre.

Vérfoltos kapugerenda

kúszó szederinda,

nyugvó nap vonagló fénye.

A kicsiny festményen,

élénk színekkel lefestve,

tájkép merült bele,

a homályos végtelenbe.

Hulló falevél, mit

hűvös szél sodor kevélyen.

Sziklán ülő nimfa

homlokán játszó szemérem.

Zöld mezőn kanyargó folyó,

gyönyörűbb nem lehet.

Szomorú fűz, bólogató,

délre ösvény vezet.