Nem könnyű tisztán látni a dolgokat, amikor az ember benne van valaminek a kellős közepében. Csak utólag látjuk a dolgokat annak, amik valójában voltak

"...Ha keresnél, sehol nem találnál...

De ha kérded, elvezetlek oda,
ahol vagyok...
Most csukd be lassan a szemed!
Látod
Ott vagyok..."

Már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szivünket.

"Vannak olyan pillanatok az életben, hogy annyira nagyon hiányzik neked valaki, hogy szeretnéd kiszakítani az álmaidból a valóságba, hogy megölelhesd."

..........a saját érzéseimet juttatja eszembe.

Van valaki aki nagyon fontos nekem, de nincs velem, pedig...........

Haragszom.

A telefon jelzett, hogy üzentél.

Inkább hívlak.

Lélegzel.

Csak fújod a magadét,

én meg hümmögve hallgatok.

a torkom száraz, mint a szavaid.

Haragszol,

mert törődöm veled?

Pedig tudod,

kezemben tartottalak,

más lett minden.

Megfogadtam,

éreztem, átéreztem.

Mennyire!

Én voltam ott,

a pillanatokat éltük.

Emlékszel?

Jelmezbál volt.

Egész nap fotóztalak.

Mikor télen

nyári szoknyát akartál?

Haragszom.

Rossz, amit gondolsz,

feltételezel.

Megérkezett a nyári eső egy este,

városunk szürke cseréptetőit verte.

siető ember arcát mosta  a zápor.

Vízben úszott az elfeledett sikátor.

Igen így volt. Meséljek még?

Öreg bérházunk három emeletét körbe,

vasrácsos, függőfolyosó övezte.

Cserepes növényeik a lakók kitették,

Víg aggódással az eget kémlelték.

Igen így volt. Meséljek még?

A fényt sosem látott lakáshoz szokott

sok virág, száz féle színben harsogott.

Eső felé nyújtóztak zöldellő derékkal,

levelük erezete megtelt  folyadékkal.

Sötét éjjel az álom elkerül.

Emlék,

mely lebegve felmerül.

Elmém,

s szívem abroncsba szorítja

félelmem.

Belül remény

szikrája sincs.

Egy hang monoton ismétli

az életem,

hiábavaló és dicstelen

omladó piramis.

Szeszélyes formájú vörös szikla

a képzelet,

furcsa álmaim gondolat-kavicsok

poros úton,

ártó lények benépesítenek, 

rémálom-szőtt állóképeket.

Köröttük napot vérző

nárciszok,

az álomköd borított

hegycsúcson.

"Micsoda megkönnyebbülés, amikor megértjük: a boldogsághoz nem feltétlenül tartozik hozzá, hogy mindig megkapjuk, amire leginkább vágyakozunk."

Hóolvadástól, egész
a nagy viharokig, kereslek.
A híd korlátjára faragtam
a szavakat, bocsáss meg!

A diófa levelei remegtek,
mintha a fa is
megértené bánatomat.
Kéklő szemeimből hamis,
kacér könnyeim peregtek.

Létem kapuján, csak a virágok,
madarak, a szél és
a hold léphet be. Fehér szirmok,
miattam sírnak tüskét,
a langyos földön heverve.

Levendulaszínű akácindák
lugasában vagyok.
A virágokat saját árnyékuk,
a nyakuknál fojtják,
múló alkonyon merengve.

A kertben szobor, amelynek
egyik felét igaz mester
faragta, a másikat az eső
és a szél formálta.