„Ne add fel az álmaidat és az ábrándjaidat. Ne engedd, hogy az élet elvágja a zsineged, mielőtt felorsóznád azokat az álmokat... tartsd feszesen ... ... és orsózz .... ne add föl .... kapaszkodj bele a hálóba ... , s ha a már benne lévő álmok kiszökkennének, ugorj a vízbe és ússzál utánuk az életed kockáztatásával is.... de ne engedd őket elszökni...”

Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.

Szeretnék angyalként az
emberek lelkébe látni,
egy pillanatra megérinteni őket,
s mélyen a szívükbe ásni.
Megőrizni mosolyukat,
s cserébe az enyémet adni,
átélni minden élményüket,
s őket nem szenvedni hagyni.
Átölelni őket, ha éppen
egyedül vannak,
csókot adni nekik,
de csak aki megérdemli annak.
Velük zokogni, s
örülni, amikor csak lehet,
hiszen ez a legtöbb,
amit egy angyal megtehet.

SUMMA

Minden megérint.
– úgy látszik: sose nő be
a szivem lágya.

Elloptam én

Elloptam a fényes égről minden csillagot,
neked  kedvesem  én  egyet  ott  hagyok.
Azt  is csak azért,  hogy  hozzám  eltalálj,
hogy fényre várva te egem ma  hazavárj.

S  azt  kérded, akkor mi maradt az égen?
Sötét lesz szívemben marad  reményem?
Gyere közelembe, s nézd neked mit adok?
ha hozzám bújsz, mindazt majd láthatod.

Szívemben világítanak a  lopott  csillagok.
Tedd mellé a forró, de didergő szerelmed,
azt a mosolygós szád,  az édes könnyed,
Mert ha valaki,  egyedül azt te  érdemled.

Az én szívem sokat csatangolt,
de most már okul és tanul:
Aki halandó,
csak halandót szerethet halhatatlanul.

Egyszer, nagyon régen, egy város főterén,
megjelent egy ifjú, nyalka, deli legény.
Arról áradozott, büszkén mondogatta,
milyen szép a szíve: épp minden darabja.
A népek csodálták szíve simaságát,
tökéletességét, s nem találták mását.
Nem volt karcolása, nem volt repedése,
seb sem csúfította, szép volt a verése.
Nem hiába büszke ifjú viselője,
a szíve tökélyét nem vitatják tőle…

Ám most egy morajlás. Megnyílik a tömeg.
Közeledni látszik egy halk szavú öreg.

Reszket a lelkünk...
Helena

Ha fáj a csók, és jaj, csak reá a válasz,
Csillogó szememben könnyeket is láthatsz.
Minek a kín? Miben elvész a gyönyör,
Hiába édes a csók, ha fáj, s gyötör.

Puha ajkak csatája, óh be édes,
Mikor a szánk szomjas, csókokra éhes.
Gyengéd érintéssel simítson, a vágyad
Ne fájjon a tűz, mi hevíti a szádat.

Lágy ívű dombokon, ha siklik a kezed,
Szeretlek Kedvesem! Suttogom Neked.
Ajkam nyílik, mint rózsának szirma,
Édes lesz a csókod, ha nem lesz több kínja.

Gyere, ölelj!

Hiányzik a hajnali ködöt bontó vonat
csattogása, az ébredő peron világa,
a C-i kihalt resti bűn rossz kávéja íze,
az a szál virág - papírban -, mit legtöbbször a
a poggyásztartóba tettem, ottfelejtettem.
Hiányzik az egy-kocsis lusta vicinális,
a B-i állomás dermesztően halott csendje,
s hiányzik mosolyod, mikor kocsid mellett ott
vártál rám, hozzám siettél, átölelt karod,
felhők között a nap is kisütött felettem.
Mond, az öregedő T "eszi" a negyediket,
vagy hármasban morog, kapaszkodik a hídra?
Járnak-e még ott, a gödrös úton csillaggal
homlokukon azok a furcsán más emberek,
mezítláb, hosszú, egyszerű fehér lepelben?
S a gyep fölött röppen még a szárnytalan angyal,
"Csoki" a láncvégén türelmesen várja, hogy
megsimítsd, s hajnalban az égen énekel a
pacsirta, hordja a szél a futó-homokot,
pompázik az ezerszín liliom a kertben?
Gurul-e cseppje a méznek, s csendül az üres
pohár ha az éjszaka súgja már álmodba
a volt-szerelmet, s leül-e ágyad szélére
Tóth Árpád és Radnóti -Fanni kezét fogva -.
Verlain őszt idéző sanzonját hallgatva?
Kezedbe kerül-e még a "fekete kötet",
az őszinte szép-szavak amatőrizmusa

vagy mára mindketten a szemétben végeztük?