Csendes elmebaj,
Hívogató kezdet,
Kócos haj, 
Tékozló ember.

Furcsa sors,
Fájó perc,
Elsöprő magány,
Ködös reggel.

Hulló hó,
Fázós tél,
Meleg szoba,
Félő kép.

Hívó tavasz,
Simogató szél,
Sütő nap.
Hol vagy még?

Gondolj néha rám.

Itt van az ősz, s Te elmentél tőlem,

Felhős lett az ég s a láthatár,

Lehullott egy kis csillag az égről,

Szivem Téged mindig visszavár.

                Csak még egyszer láthatnálak Téged

                Meggyógyítana e pillanat

                Életemet adnám érte Néked,

                Mert szivem úgy érzem megszakad.

Tudnék betelni a gondolattal,

Hogy újra vissza jössz és szeretsz,

Nem bánkodnék nyugtalan szivemmel,

Ha tudnám boldog vagy és nevetsz.

Érted jött meg a kedves tavasz,

Érted ragyog a Nap, az ég,

Néked bókol a játszi szellő

Szívem lángolva Érted ég.

Nékednyilnak a szép virágok

Néked zöldül erdő s a rét,

Néked csacsognak a sirályok,

A hosszú Dunán szerte szét.

Rád mosolyog a Hold az égen,

Érted hullnak a csillagok.

Bálvány imádó lett itt minden

S ezek közt én is ott vagyok.

Tekinteteddel tudnál ölni,

Oly nagy hatalmad van Neked,

Tüzön vizen át tudnál tőrni,

És Te ezt mégse nem teszed.

Túl a tudat hasadáson,túl az óperencián,felocsudni látszik a napsugár. 
Bár a kép ködös,és olykor homályos,talán,a napok,s órák engedik majd 
a feloszlást és a tisztán látást. 
Furcsa a csillagkép is,mely millió eszmét cserél,s év milliók alatt azzá lett, 
aminek most is láthatod. 
S a megfogalmazódott kérdések fejedben maradnak,s pattognak-kattognak válaszra várva,sötétségbe burkolva.S talán megkapod a választ amire vársz./Saját/

Te vagy az élet, ha csodás lényed

Boldogan hozzám hajol,

Ha szomorú pillanatokban

Két gyönge karod átkarol.

Te vagy a fény, ki sötét éltemben

Bevilágítod az eget.

Csillag vagy, ki örökké vezetsz

Angyal vagy ki mindenkor szeretsz.

Te vagy a forrás, - s ha szomjazom -

Lelkemnek te adsz enyhülést

Boldogság vagy,- s ha szenvedek -

Te adsz gyógyírt és épülést.

Rólad mesél a parki kispad

Emléked óvja a Hold s az ég.

Emléked őrzi az esti csillag.

Mond meg nékem látlak-e még?

Szavad muzsikáját hallom,

Ha álmodok, ha ébredek,

Szeretlek, - azt most is bevallom,

Mond mért nem lehetek én Veled?

Ölelő karod most is érzem,

Hozzád vonz engem szüntelen.

Ó jőjj kötözz be, hogyha vérzem,

Mert az érzelmem bűntelen.

A hold én vagyok, - s ha szemed rám nevet -

Ne nézd, hogy útam sok csillag közt vezet.

Mind elkerüli azt, bár milliónyi van,

A láthatatlan ezüst szárnyival.

íaz ő szeme mindig csak Rád nevet,

Téged keres, Téged lát és szeret,

S csak úgy boldog, ha a Te csillagod,

 Mint drága ékszer, ha kigyulad ott.

De mit ér a Holdas nyári este,

 Hogyha nincs a Csillag, hogy ő azt keresse.

Millió szív és millió lélek,

De Ő a szívét már átadta néked.

Száz Holdas este, száz Holdas éj,

Lehet bármily sok, Te attól ne félj.

..........hogy mostanában nem vagyok része, saját közösségemnek. Munka mellett tanulok, ami igen lefoglal...............de megpróbálok fel-fel nézni.

És egy idézet mára.........

‎"Ha az emberre valaki szeretettel néz, az olyan, mint a napfény, amely az alvó magot kihozza a földből. Télen miért nem virágzik a cseresznyefa? Mert nem látja értelmét a kibontakozásnak, tudja, hogy a fagy elpusztítaná a szirmait, nem bízik a környezetében, érzi, hogy veszélyben van.

Álmodó gyerek voltál- kis baba

Amint jártál egykor suliba.

Ott találtalak arcod nevet,

Rájöttem arra, hogy ígéz a szemed.

Hat év telt azóta, mióta láttalak,-

Hogy én akaratlan szívembe zártalak.

Szivemben százféle arckép egybegyűl,

Álmodó szemedbe kacérság vegyül.

Kerestelek üldöztem a szemed,

Mely feldúlta egykor szívemet,

És ím tündért látok a kislány helyett,

Ígéz a szemed, meg ől a szemed.

Szathmáry Olga Ottília

Napsugár-szerelem fohász

Aranyló napnak sugarával,

igézett meg a tétova reggel.

Csordultig lett szívem, teli szerelemmel.

Fénynek bennem izzó mámorával.

Kerek nap vagyok Veled, általad.

Örömöt sugárzok a Világba s Neked.