Már voltam botránkoztató
s botránytól rettegő is;
tudom, hogy néha bűn a szó,
a hallgatás megőriz, 

de inkább vádoltam magam,
mint hogy megbújva éljek,
míg beragyognak súlyosan
megérdemelt erények.

Válaszoltam mindenkinek:
mikor, miben hibáztam.
De nem sok jóságban hiszek
– s nem minden lázadásban.


Forrás: SzePi

Embertestvér, ki erre jársz a nyáron,
a dombtetőn, barát vagy idegen,
ne gúnyolódj e három jómadáron,
kik itt lengünk a sárga zsinegen:
bőrünket, nézd, a víz lemosta régen,
nyelvünk megzöldült, mint a rézgaras,
és így forgunk a korhadó kötélen,
pökhendi táncban, mint a szélkakas;
hasunk, amelybe bort tömtünk s kalácsot,
mint vén ribancmell, ráncos, sárga folt,
s szívünk, amely a názáreti ácsot
sohsem dicsérte, már a sárba folyt.

A fa olyan, mint a barátság,

Nagyra növő kiváltság.

Lélek-gyökerű lombos kötelék,

Viharban kiváló menedék.

Tikkasztó nyárban hűs árnyékot ad,

Virágja, úgy érzed, mind feléd fakad.

S oltalmat nyújt, ha záporoz a válság,

Nem kell neki külön imádság.



Őszinte érdeknélküli érzés ott talál rád,

Annyit segít, hogy nem is gondolnád.

Odacsapódsz, hol jól érzed magad,

A jó barát minden hibáddal elfogad,

Nem kér viszonzást, de jólesik, ha kapja,

S ha nem, akkor sem gerjed haragra.

Az Úr hívatta Angyalát:

- repülj le a Földre, ott sokan várnak Rád.
Nézd meg mire vágynak, mi nekik a kincs.
Remélem nem olyan, mi a mennyekben sincs.
Olyan sokan imádkoznak, hogy tegyek csodát,
Menj és deerítsd ki ennek az okát.
Tudd meg mi kell nekik, mi az, mire vágynak,
Hogy boldogságot adhassunk az egész világnak.

Az angyal elrepült, három nap odavolt.
Várták az angyalok, a csillagok, meg a Hold.

Harmadnap visszatért, fáradt volt,k elgyötört,
És olyan szomorú, mint kinek szíve tört.

Ha bánt valami,
szedj mélyről a tálból,
szedj még egyszer és menj,
légy máshol.

Tisztára törölt
szemüvegedet vedd le.
Megbékélt szemmel nézz
elhülyülő szemekbe.

Elviselhető lesz
az elviselhetetlen,
de nem lehetséges,
ami lehetetlen.

Mi elfogadhatatlan,
- mert a szív belefásul -
azt ne fogadd el, sőt
ne is vedd tudomásul.

Forrás: verspatika

A dagesztáni déli nap tüzében
feküdtem némán, égetett a seb:
a mellemet golyó találta mélyen
és lassan folyt a vérem, cseppre csepp.

Feküdtem árván, perzselő fövényen,
vad katlanszirtek bámultak felém,
csúcsok ragyogtak sárgán fenn a fényben,
s halálos álomban feküdtem én.

Vannak mesék, amik sosem érnek véget. Bennünk is, közöttünk is történnek tovább. Vannak mesék, igen, vannak. Vannak, amíg csak gondolkozunk, amíg hiszünk, amíg remélünk, amíg szeretünk. Örök mesék. Éltető mesék. Az ember meséi.