Éljünk, Lesbia, és szeressük egymást,
és a mord öregek fecsegjenek csak,
hisz nem ér locsogásuk egy garast sem.
Eltűnvén a nap, újra felragyoghat:
egyszer tűnik a kurta fény szemünkből,
s álmunkból sosem ébredünk utána.
Adj hát csókot ezerszer, és ha adtál,
adj még százszor, utána ezret adj és
százat s újra csak ezret, újra százat.
Aztán majd, ha sok ezreket cseréltünk,
akkor összezavarjuk, elfelejtjük
számukat; ne akadjon egy gonosz se,
sok csókunk aki tudja és irigyli.

Az emberek kényelmesek, s nehéz lesz nekik megmagyarázni. Néhány kész fogalmuk van, barátság, szerelem, házasság, kaland, viszony; s azt hiszik, e kész fogalmakban elfér az élet. Hát nem fér el.

 
Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehunyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanul és jelzés nélkül.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem...

Gondolatban én fogantam veled.
Én hordtalak.
Puha léptekkel testemben ringattalak.
Minden bennem rezdülésedre
gyönyörűséggel figyeltem,
s életed meséjét remekbe szőttem...

Még meg sem születtél, már a mindenem lettél!
Mikor karjaimban tartottalak,
szívem dobbanásával szeretetre oktattalak.
Lelkem zenéjével repülni tanítottalak;
s első lépéseidnél,
simogattam utad lábaid alatt...
Olykor, ha megütötted magad,
fájdalmaddá váltam,
hogy kiűzzem belőled magam
sámán-tánccal...

Minden nagy hiba elkövetése során valahol félúton van egy pillanat, amikor még vissza lehet fordulni, és talán még jóvá is tenni.

 
Hogy bármi voltál légyen, annyi se
kellett, hogy legyél: a hit gyönyöre
maga építi, amit ostromol.
S oly laza a lélek szövete, oly
vékony réteg az érzõ pillanat,
s ami - valóság?- rajta áthalad,
olyan kétes, és a jelen mögött
-vagy elõtte-olyan nagy az örök,
oly tengersok a többi, az, amit
a szellem õriz és elevenít,
rajtad s máson, perc és anyag felett,
olyan úr az emlék s a képzelet,
hogy érzékeid eseményei,
a testi mámor tűnõ tényei,
mellette mind csak koldús unalom:
Ezeregyéj forog át agyadon,
úgy húnynak-gyúlnak a csillagai,
ahogy téged álmodik valaki.

Csak bámultam, és azt kívántam, bárcsak sose jönne el a jövendő. Bárcsak ez a pillanat örökké tartana, vagy ha ez nem lehetséges, akkor hadd múljak el én is a pillanattal!

Van egy fiam s lányom, több már nem lehet,
de nem tünök el a földről nyomtalan.
Ha sár fedi be éhes két szemem,
bennük a szép világot nézhetem.

Belőlem fakadt drága kis patakok,
hogy reményeimmel szaladjanak,
hogy tükrözzék a változó eget,
hogy legyenek ha én már nem leszek.

Hab sorsuk legyen könnyű s szabad,
Törje szerte a sziklapartokat.
Egy folyónak s egy tengernek,
árjában én is ott leszek.

Két árba csobog majd életem,
a föld nem vehet vissza teljesen.