Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság. Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember. Az a tapintat és gyöngédség, mely, mint valamilyen csodálatos zenei hallás, örökké figyelmeztet egy embert, mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak és mi olyan jó, hogy ellenségünk lesz, ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni?

Szerző:Pecznyík Pál

Az embernek lelke van, amely hinni és repülni tud, s ez a lélek halhatatlan és farkasszemet néz a világgal.

Szegények és gazdagok sohase lehetnek egymáshoz őszinték. (...) A szegény ránéz a gazdagra, s ezt gondolja: "Jaj, de gazdag vagy te". A gazdag ránéz a szegényre, s ezt gondolja: "Jaj, de szegény vagy te". A szegény belül, a lelke mélyén így kiált a gazdag felé, teljes meggyőződéssel: "Adj pénzt, adj pénzt". A gazdag belül, a lelke mélyén, így kiált a szegény felé, éppoly meggyőződéssel: "Nem adok, nem adok". Minthogy erről nem beszélhetnek, társalgásuk folyton elakad.

Lehet, hogy később kiábrándulunk, és rájövünk, hogy mégsem ő az igazi - de amíg szeretünk, addig a pár napig vagy hónapig, bizonyosak vagyunk benne, hogy "Ő az!" A szerelem élménye ezt az érzést szabadítja föl mindannyiunk lelke mélyéről: Nem vagyok többé félbetépve! Megtaláltam a lelkem másik felét!

tea illata száll.
A cukor
az asztalon
messzire gurul,
de hagyom.

Pillantásom
megragad
a téli tájon,
ahogyan
szél söpör
a fákon.

Míg a teát,
lassan
kortyolgatom,
a nap besüt
az ablakon.

A pillanat
elszalad.
A bögre az
asztalon marad.
Csak a szél
kergeti álmom
a hófödte tájon.

Még nem sejtettem, hogy minden emberi kapcsolatban ott van a fájdalom, és két ember között, még ha nagyon erős szálak fűzik is össze őket, akkor is megmarad egy kis távolság, amelyet csak a szeretet tud áthidalni, de annak is minden pillanatban meg kell küzdenie ezért.

Az erdőszélen hóvirág fehérlett.
Sarjadó gyepen az iskola
glédában állt, mint még soha
Valaki a Talpra Magyart szavalta.
Aztán a tanító beszélt a szabadságról.
Hallgatta a sok parasztgyerek,
oldalt a jegyző, meg a pap
s tisztes, komoly, ősz emberek.
A harangozó tartotta a zászlót,
vén bajszos arcán zord egykedvűséggel.
S a tanító lelkesen magyarázta,
hogy mi is történt
ezelőtt sok, nagyon sok évvel.
Hősökről beszélt és csatákról
s arról, hogy miként folyt a vér,
amikor annyi ember meghalt
valamiért.

Az esküvőn

Júlia és Péter talán, az idejük kezdete óta várta ezt a pillanatot. Számukra, kapcsolatuk teljessége, koronája ez a megismételhetetlen alkalom. Népes, rokonság kíséretében pecsételhetik most meg Isten, és ember előtt közös akaratuk. A felsőbb hatalom, szerény szolgája, a megszokott kérdéscsokortól eltérően, egy egyszerű kérdéssel fordul Péterhez.

Péter, kijelented-e itt Isten színe, és embertársaid előtt, hogy emberi gyarlóságod ellenére, Teremtődet jobban szereted, mint bárkit, bármit, ezen a világon?

Vágyom a tavasz  szelíd illatára

A napsugár édes mosolyara

A szellő meleg leheletére

A madarak hangjának csiklandozó csókjára.

Vágyom a kikelet meleg ölelésére

A zöldellő rétek hívogató hangjára

A virágok bársonyos mosolyára

A természet szerelmének hívó szavára.

Hogy bele nézzek a csillogó szemeibe

Hogy érezhessem a tavasz forró ölelését

Es ha magához szorít,

Töltse be testem ,lelkem a megújulás sugarával.

Vágyom a tavasz szerelmének gyümölcsére

hogy ízleljem  finoman,oltsam szomjam

Az üde eső cseppek lágy érintésében,

Mely felfrissít,elhozza a kikelet csodáját örömét .