A lány boldog volt. Minden csodásan alakult, a munkahelyén jól érezte magát, a fiú szerette, szinte elhitte, lehet még boldog az életben. Aznap mikor hazaért, senki sem volt még otthon. A számítógép elé ült, és felment az internetre. Egy üzenete érkezett. Megnyitotta, és összeráncolt szemöldökkel nézte egy lány válaszlevelét, ami arról szólt, hogy a lány nem tűnt el, csak sokat dolgozik, és alig van ideje pihenésre is, stb. Pár másodpercbe telt, mire rájött, hogy nem is a saját levelesládájában van, hanem a fiúéban.

Kell valahol lenni egy fényképnek mirólunk,

amin összekapaszkodva, önfeledten állunk.

A két Szkalla lány, hosszú fehér ruhában.

büszke mosoly ült Gizám szájzugában.

Kell valahol lenni egy fényképnek mirólunk,

azt hittük akkor, sohasem csalódunk,

elsárgult fotón két szép fiatal lány,

könnyem hullik rá, életünk alkonyán.

Kell valahol lenni egy fényképnek mirólunk,

már nem emlékszem, miért mosolyogtunk.

Örökké szerelem. Hittünk benne akkor,

ezen semmit sem változtatott az aggkor.

Lelkünk mélyén (...) ez a vágy él: boldogok akarunk lenni, és jólétben szeretnénk élni, de főleg félelem nélkül és betegség nélkül és halál nélkül. És ez lehetetlen. A föld: a küzdelem színtere. Mindig az volt, és az is marad.

Egy öreg buddhista szerzetes, akivel Indiában találkoztam, azt mondta nekem, hogy maguk európaiak a legfegyelmezetlenebb emberek, akikkel valaha találkoztam, mert állandóan az irrealitásban bolyonganak. Vagy a múltjukon rágódnak, ami irrealitás, mert már nincs, vagy a jövőjükön elmélkednek, ami a másik irrealitás, mert még nincs. Ahelyett, hogy teljes intenzitással megélnék a jelent, amely közben valahogy elmúlik, elszalad.

Csodák gyönyörű kertjében ért engem a reggel,

mosolyogva figyeltem, ahogy a nap felkel.

Indigószín orgona fejét vállamra hajtja,

harmatcsepp könnyel szemében, sóhajtva.

Tüdőmbe a tavasz hűsítő virágillata árad,

ragyogó tündérszép fővel biccent felém, éppen hármat.

A mezőn amerre szemem lát, aranyló kéve,

hajlongó pipacsokra ömlik napszínű fénye.

Az ösvény lábam alatt tündöklő drágakő,

 fák bólogató mesemondó lombja, fecsegő.

Lidérc fénycsóvát fest az égre, nekem hízeleg,

csábító bús énekét hallom, a múlt páraként lebeg.

Fél évszázada léptem az útra, tétova kisgyerek,

nem tudtam  tündérből  valóság hogy legyek.

Kezdetben egyre csak hátra tekingettem,

a múlt karcos élességű képébe vesztem.

Milyen hosszan, láthatatlan kanyarog az út,

homályba vesző félelmes dimenzióba fut.

Hatalmasnak hittem a vándorlást rajta,

gyakran rohantam is, vágyaimtól hajtva.

A tejszín égből előttem földre hullt lajtorján,

a menny hercege szállt alá szárnyas paripán.

Lelkemben felizzott a boldogság gyöngysora,

szívemet lepte életösvény emlékpora.

A legtöbb ember, amikor meghal,

a mennybe vagy a pokolba kerül, és ennyi.

De néhányukkal, valamilyen okból,

nem ez történik.

Kísértetek, nyugtalan szellemek,

erőszak, gonoszság vagy egy sima tévedés -

mindez csapdába ejtheti a szellemet itt a földön.

Nem azt mondom, hogy magát a lelket.

Ebben nem hiszek, de a léleknek valami emléke

, lényege itt reked.