Ne csak álmodd az életet,
hanem éld az álmodat!

Álmodj,
amit csak akarsz,
menj, ahova szeretnél,
légy az, aki szeretnél,
mert csak egy életed van,
s csak egy lehetőséged,
hogy olyan dolgokat csinálj,
amit szeretnél!"

Értenünk kell ahhoz, hogy vágyainkból álmot, álmainkból valóságot csináljunk.

Az álom olyan valóság, amire csak te emlékszel.

Két világ van:
az, amelyikről álmodunk,
és az, amelyik a valóságban létezik.

 
Egy arc derűje lelkembe ivódott:
Őserdő fáiba a napsugár.
Tegnap volt, vagy százezer éve már:
Én nem tudom.
Én azt tudom csak, hogy lement a nap,
Egemről egy mosoly leáldozott.
Kihűlt és megkövült a rengeteg. -
De mit most tárnamélyről felhozok:
A fekete gyémántban napmeleg:
Az a mosolygás lappangva remeg.

Nektek adom - hogy melegedjetek.

"Vak leány

Volt egyszer egy vak leány, aki gyűlölte magát amiatt, hogy vak volt. Mindenkit gyűlölt, kivéve a kedvesét.
A fiú mindig vele volt. Mondta egyszer a barátjának:
- Ha láthatnám a világot, hozzád mennék feleségül.
Egy napon valaki hozott neki egy szempárt. Amikor levették szeméről a kötést, láthatta az
egész világot, beleértve a barátját is.
A fiú megkérdezte:
- Most, hogy látod a világot, hozzám jössz feleségül?
A leány a fiúra nézett, és látta, hogy vak.

"Abban a pillanatban, amikor egy embert megszeretünk, belebújunk, és látni kezdjük. Ha csak rövid időre megszeretsz, meglátod, ki lakik bennem, és olvasni tudsz a múltamban és a jövőmben."

CSAK EGYSZER...

Írok, s jönnek a nagy szavak,

a józanság s értelem némán hallgatnak,

szállok képzeletem féktelen szárnyán,

szemem lehunyom, a csodát várván,

ölellek, s még-még-még ezerszer,

egyszer, tízszer, százszor, ezerszer.

Az értelem szól halkan: EGYSZER,

csak egyetlen egyszer fogd meg kezét,

csak egy ébredő reggel lásd álmos szemét,

csak egyszer szóljon hozzád első halk szava,

csak egyszer érintsd arcát simogatva,

érezd bőre illatát, lágy bársonyát,

karja ölelését, teste féltő hozzád simulását!

TŰZ VOLTÁL

Tűz voltál - lángoltam,

jég voltál - megfagytam,

csók voltál - ajkamon maradtál,

velem voltál - elhagytál.

Tűz voltam - égettem,

jég voltam - dermesztettem,

csók voltam - nem kérted,

veled voltam - elfeledted.

Fény voltál - vakítottál,

hang voltál - elszálltál,

kéz voltál - simogattál?

pillanat voltál - elrohantál.

Fény voltam - világítottam,

hang voltam - szépen szóltam,

kéz voltam - simogattam,

pillanat voltam - itt maradtam.

                                 TÉPETT EMLÉKEK

Ismered az érzést, a halál előtti pillanatot,

mikor a fájdalomból menekülve a megváltást várod?

Ismered a fájdalmat, mikor kitépik szíved,

mikor nevetve  teszed félre gyötrelmes életed?

Élted már át, mikor kilépsz önmagadból,

és felcsendül egy hang a messzi távolból,

némán, csak sejtjeidben keltve visszhangot,

mikor egy üres, fagyott  világ temeti álmod?

Átélted már a lélek fájdalmas halálát,

mikor a tested még érzi követelő vágyát?

Elhalt a szó, meghalt a jó,

ne ejtsünk könnyeket, nem kell sirató,

ne gyújtsunk gyertyát, hideg a lángja,

kialudt a tűz, vele lelkünk minden álma.

Elhalt a szó, meghalt a jó,

kihunyt a fény, s a múlandó

idő kerekei kattogva megállnak,

dermedt álmaink jövőt már nem várnak.

Elhalt a szó, meghalt a jó,

egy sóhaj száll messzire, talán az utolsó

s válik semmivé a végtelen térben,

Ámort temetjük, nincs többé Isten.

Elhalt a szó, meghalt a jó,

merre indulunk, s mi az útravaló?

SZERETLEK

Gyűlölve szeretlek.

Lélekben kifosztva

koldusként a végtelenben kereslek,

vágyaim gúzsbakötve,

szaggatnak szét az emlékek.

Az égigérő falak leomlanak

s maguk alá temetnek.

Ha temetsz, tedd mosolyogva,

visszhangozzon minden rög lehulva

lelked bezárt világában,

s legyek egy felsejlő jaj-szó álmodban.

Lettem volna az értelmetlen érzelem,

s lettél az érzelem nélküli értelem.

Éltem, léteztem, szerettem, reméltem,

s lettem

egy jéggé fagyott könycsepp szép szemedben.