Ne higgyük, hogy elegendő, ha mi magunk átérezzük és elgondoljuk mindazokat a szép és gyöngéd dolgokat, amely társunk iránt eltölt bennünket. Feltétlenül tudtára kell adnunk valamilyen formában neki is, különben nyugtalanná, bizonytalanná válik, érzelmileg fázni kezd mellettünk.

"Az egész életünket egy körhintán éljük, egyszer felszálltál rá, s mész körbe-körbe, már beleszédültél, már leszállnál, már menekülnél, de nem tudod,merre? Azt sem tudod, csak te szédültél-e el ebben az örökös körben száguldásban, hiszen olyan sokan ülnek ezen a hintán! Szétnézel, s azt látod, leszállna itt már mindenki, csak mindenki fél, a hinta gyors. S a hintán megvan az akol melege, hiába kavarog körülötted a levegő, mégis valamiféle furcsa biztonságot ad, mert nem vagy egyedül. S ennek a furcsa biztonság az az ára, hogy szédülsz, egyre szédülsz… A körhintának szabálya van.

Ha jössz szívem,a Tisza-parton gyere,
azután fordulj a nyárfa sor fele
s utána a felém lejtésű hajlamon
ereszkedj le a szelíd hajlaton.

Nézd nem az út, a kétely meredek.
Ám azon túl már a föld közel lebeg
az ég -egünk- s a küzdelmes világ:
vásznába törli fáradt homlokát.

Hát arról jöjj, hol az ábránd és való
játékaként egybeszántható
s telekkönyvezettek a mániák,
ha jössz szívem, a téren át

gyere. Tudod, ahol a gyalogút
talpad alatt az árokba gurult
s egyirányú ösztönöd alatt
megnyílt a szerte ágazó tudat

S alázuhantál.

„Aki egyszer már veszített, úgy igazán, vérre menően, az nem könnyen kockáztat újra. Aki egyszer már adott, mindenestül, önmagából egy jókora darabot, az nem tékozol újra. Ha gyengülsz, magadra maradsz. Erőd még inkább elhagy. Erőddel pedig mosolyod, lényed. Lassan a többiek is. Mindenki a jóhoz tapadna. Félelmed pedig rád, az arcodra. Az utat mind egyedül járjuk. Legyünk páratlanul vagy párban: egyedül. Tudom, hogy fáj az egyedül.

Megsejtettem tested vonalait
A mély és fátyolos ruha alatt.
Villanó húsod, gyönge vállaid
S egy gyáva, vágyó hullámvonalat,
Mely melleden nyújtózott.

Nézd: remegek s te áldott buja vagy
S tavasz még meg nem rázta testedet
S most minden izmos, szépívű lépés,
Mely combod vezérli, hozzám vezet.
O jöjj hozzám, asszonyom.

O jöjj: gyönyörűen férfi vagyok,
Tüzes, hatalmas, rajongó-szelíd.
Arcom az álmodó élet himnusza
És nincsen arc, mely szebben istenít:
Úgy remegek utánad.

Hogy bomlanak, hogy hullanak
a fésűk és gyűrűs csatok:
ha büszkén a tükör előtt
bontod villanyos hajzatod!
Úgy nyúlik karcsú két karod
a válladtól a fürtödig,
mint antik kancsó két füle
ha könnyed ívben fölszökik.

Ó kancsók kincse! drága kincs!
Kincsek kancsója! Csókedény!
Hozzád hasonló semmi sincs,
szent vággyal nézlek téged én!
Eleven kancsó! életé,
kiben a nagy elixir áll,
amelytől élő lesz a holt
s a koldus több lesz, mint király.

Hogyan dicsérjem termeted?

Vannak dolgok, amiket sosem felejt el az ember. Kezdett ráébredni, hogy ezek a dolgok - a zene, a holdfény vagy a csók -, amiket a gyakorlati életben az ember pillanatnyinak vél, és éppen ezért nem sokat törődik velük, pontosan ezek a dolgok tartanak a legtovább. Talán nevetségesnek tűnnek, mégis ezek dacolnak a legtovább a feledéssel.

"Aki szeret, az nincs többé egyedül,
mert az akit szeret, mindig jelen van.
Aki szeret, az nem akar többé
a saját élete középpontja lenni.
Engedi, hogy életének más legyen a középpontja
és ezt nyereségnek és boldogságnak érzi."
(Ingrid Trobisch)

 
Egy emberért mindent vállalni kell. Egy helyzetért nem.

Amíg számunkra egy ember fontos - addig mindent vállalnunk kell érte, és megéri. Ez igazi vállalás. Amikor nem az ember a fontos, hanem a helyzet megtartása: a lakás, a szociális és anyagi biztonság, a látszat, a környezet véleménye - akkor már megalkuvásról van szó. Ez is elvállalható, de csak őszintén, legalább önmagunk előtt. Ne csapjuk be magunkat ürügyekkel: a gyerekek érdekével, erkölcsi aggályokkal, a kímélettel.