Igen, már tudlak emlékezni,
már időtlenedtél az időben.
Nem kérdezem, hány éve,
hiszen nem mérhetlek naptári évben.

Valahol gyökeret eresztettél,
s onnan lombosodsz mozdíthatatlanul.
Megálltál. Véglegesedtél.
Már nem akarlak belehurcolni a jelenbe.
Elhelyezkedtél.
Fölém borulsz, védőernyőként
rám sátorozod emlékképedet.

Magamra tetováltalak,
bőrömre karcoltalak,
belém égettem alakod eleven mását,
és nézem a hamisítón visszatükrözőt.

Már nem változol,
nincs elcsúszó hangsúly,
nincs szemrebbenés,
nincs előre, hátra,
oldalt mozdulás.

Úgy szeretnék már szeretni, 

Úgy gyűlölök már szenvedni, 

Kín, s gyötrelem az életem, 

Miért kínzol, mondd Istenem?! 

Oly sok idő telt el azóta már, 

Mikor gyengéd csók érintette szám, 

Két hosszú éve gyötör a magány, 

És örökké velem marad, talán! 

Két nyár, mely nékem oly fagyos volt, 

Minden tél, szívemben halált hozott, 

Tavasszal sírt a táj, lelkem könnyezett, 

Nincs ki megértse szomorú szívemet! 

Kihunyt oly sokszor bennem a remény, 

Úgy, mint halott szívem első telén! 

Zakatol a vonat, kinézek ablakán, 

Odakinn könnyezik, sír, zokog a táj! 

Már nem várok, csak vágyakozom, 

Bár tudnám:nem hiába álmodozom! 

Letörlöm arcomról e könnycseppet, 

Ne lássa senki, hogy gyűlölöm az életet! 

Ne lássák, hogy könnyes a két szemem, 

Mint csepp, csillog az esőverte levelen! 

Az ablakon át ismét a tájat nézem, 

Engem tükröz, és úgy érzem végem!

Madár repül a föld felett,
arcát, szelíd árnyát elejti.
Ez a madár a képzelet,
aki most magát elfelejti.

Nyithatom, csukhatom szemem,
mondhatom, Klára nincsen, elszállt,
a nálam tisztább végtelen
gondolatára bízta arcát,

de nem bírom megérteni,
milyen, milyen furcsa madár az,
ki így száll, ilyen fényteli
napon, mint ahogy te szállhatsz

árny nélkül, s az is, milyen arc,
mit itt hagysz, milyen izgága árnyék?
Lélek? Képzet? Te belehalsz,
s ez nélküled is tovább száll még,

szempillám, szemhéjam alatt
rezdül tovább, és egyre mélyebb
köröket ír, már gondolat,
hasonlít már a szívveréshez.