Talán azért lettem ilyen bátor,
mert Te erős vagy,
és én beléd kapaszkodhatom.
Érzem, hogy szorosan fogsz.
De talán Te is kapaszkodsz,
azt hiszed, én vagyok az erős.
Talán a két félelem,
az enyém, és a tiéd
kioltják egymást.
Együtt repülünk,
közben arról énekelünk,
hogy az élet szép.
Üvöltve énekeljük,
nehogy mást meghalljunk.
Csak egymást.
Néha, ha kifáradunk,
akkor csak súgjuk.
Egymásnak.
Hogy egyikünk se féljen.
Közben elfelejtkezünk róla.
Hogy miért kapaszkodunk
ilyen erősen,
Hogy a vér is kicsordul.

Ha nagyon megszorítanának, be tudnám tenni egyetlen táskába mindazt, ami az életemben a legfontosabb. Ha az ember felteszi magának a kérdést, hogy mi az, amire valóban szüksége van, rájön, hogy nem az, amire először gondolna. Könnyedén félredobnám a befejezetlen munkát, a számlákat, a határidőnaplót, hogy legyen helye a flanelpizsamának, ami jól jön esős időben, a szív alakú kavicsnak, a gyerek egyik ajándékának. Aztán fontos a rongyosra olvasott könyv, ami minden áprilisban előkerül, mert azt olvastam akkor, amikor szerelmes lettem...

Aranyosi Ervin: Levél a Mikuláshoz

Kedves, jó Mikulás bácsi,
neked is van gyereked?
És ahol laksz, ott Lappföldön,
melegít a szeretet?
Amikor jössz, mennyi minden
fér bele a zsákodba?
Ugye te is mindent megkapsz,
mit elképzelsz álmodban?
Ugye neked szót fogadnak
a manók, s a szarvasok?
Ugye nem baj, nem haragszol,
mikor csintalan vagyok?
Ugye idén újra eljössz,
s hozol ajándékokat?
Kipucolom kis csizmámat,
s ablakunkban kép fogad.
Mert rajzoltunk testvérkémmel,
csuda, színes képeket.

Nem szerelemről szól mit ma ide írok,
a múltból felmerülő kép lebeg előttem.
Egy göndör hajú,cserfes csöpp leányról.

Nyaralni volt a családom.
Miskolc-Tapolca utcáit róva
melyek oly meredekek.
Egy kerítésen kihajló ágon
leányzóm mosolygó almákat látott.
S felkiáltott, kérek én is, ugye szedtek.

Öcsém nagy nehezen hegyét elérve
rázta meg az ágat, s az almák
örült iramba gurultak le a vízelvezető árokban.
Barna szemű szöszke lányom, lábait
kifelé dobálva, ordítva rohant utána.

Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Amikor azt mondjuk, hogy az idő gyógyít, erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban, ha valóban szeretünk, nem lehetséges. A szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja: ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk. Semmi más. Jövőre, húsz év múlva, egy másik életben. Mindegy. A hiány mindaddig él, amíg nem látjuk újra. Nem az emléke, a hiánya él bennünk!