Az amerikai szerző igen figyelemre méló írását azon kedves Olvasóimnak szánom, akik egy, a szokásosnál talán hosszabb elbeszélés olvasására is készek. Higgyék el, az alábbi novella megismerése talán örök élménnyé válhat a számukra! Tisztelettel:
A Webmester






Az Ohio állambeli Winesburgben, nem messze egy szakadék szélétől, egy deszkaborítású házikó rokkant tornácán kövér emberke sétált zaklatottan föl s alá. A hosszú lucernatábla fölött, melyen azonban csak sűrű, sárga mustárfű termett, odalátott az országútra, ahol eperszedőkkel megrakott szekér tartott hazafelé a földekről. Az eperszedők fiatal legények és lányok féktelen lármával nevetgéltek és kiabáltak. Egy kék inges legény leugrott a szekérről, s le akarta ráncigálni egy az egyik másik lányt is, aki azonban éles hangon visítozott. A legény lába az úton porfelhőt kavart, amely elúszott a lenyugvó nap előtt. A hosszú lucernatábla fölött most most vékony lányhang szállt: Hej, te Wing Biddlebaumm, fésülködj meg már, szemedbe csüng már a hajad! -- parancsolta az öregembernek a hang. Az öregember kopasz volt, s két kicsiny, ideges keze csupasz fehér homloka előtt röpködött, mintha csak sűrű gubancát akarná elsimítani onnan. Wing Biddlebaum, akit örökké rémület s a kétségek kísértethada üldözött, semmiféle tekintetben tekintetben nem számította magát a város életéhez, pedig húsz éve volt már a város lakója. A winesburgiek közül csak csak egyetlenegy ember tudott közel férkőzni hozzá. George Willarddal, Tom Willardnak, az új Willard Ház tulajdonosának fiával sikerült valami barátságféle kapcsolatot kialakítania. George Willard a winesburgi Sas tudósítója volt, s esténként kisétált néha az országúton Wing Biddlebaum házához. Az öregember most, miközben föl s alá sétált a tornácon, és két keze idegesen rebbent ide-oda, azt remélte, hogy George Willard ezen a napon is kijön majd hozzá, és vele tölti az estét. Amikor az eperszedők szekere elment, átvágott a lucernatáblán a magas mustárfű között, fölkapaszkodott egy deszkakerítésre, és aggodalmasan kipislogott az országútra, a város irányában. Vagy egy percig állt így, s összedörzsölte a kezét, s kinézett az útra, aztán erőt vett rajta a szorongás, és futott vissza megint, föl s alá járkálni a háza tornácán. George Willard jelenlétében Wing Biddlebaum, aki húsz esztendeje volt a város rejtélye, veszített félénkségéből., előbujt, és kipislogott a világra. Az ifjú hírlapíróval az oldalán fényes nappal is bemerészkedett a Fő utcára, vagy izgatottan rótta házának rozoga tornácát. Máskülönben halk és reszketeg hangja ilyenkor éles volt és harsány. Hajlott alakja kiegyenesedett. Valamiféle oldalozó mozgással, mint a hal, melyet a horgász visszadobott a patakba, a hallgatag Biddlebaum beszélni kezdett, azon erőlködve, hogy belesűrítse szavaiba mindazt, ami a némaság hosszú esztendei alatt fölgyülemlett benne.

Wing Biddlebaum sokat tudott elmondani a kezével. Karcsú, beszédes, örökké mozgó újjai , melyek mindig a zsebében, vagy a háta mögé rejtőztek volna, ilyenkor előbújtak és a kifejezés gépezetével mozgatóivá lettek.

Wing Bagglebaum története: Kezek története nyughatatlan körmozgása olyannyira egy kalitkába zárt emlékeztetett egy kalitkába zárt madár verdesésére, hogy hogy nevét is innen kapta. Valami városbéli ismeretlen költő találta ki a nevét. A kezek rémületben tartották gazdájukat. Szerette volna elrejteni őket, és irigykedve nézte más emberek nyugodt, kifejezéstelen kezét nunka közben a földeken, vagy amikor álmos csordákat hajtottak a dűlőutakon.

Amikor George Willarddal beszélt, Wing Biddlebaum ökölbe szorította a kezét, és az asztalt, vagy a házának falát csapkodta vele. E tevékenységtől némileg megkönnyebbült. Ha a beszélhetnék akkor kapta el, amikor éppen kettesben járták a földeket, keresett magának egy fatönköt, vagy valami kerítés legfelső palánkját csapkodta, és megújult könnyedséggel beszélt tovább.

Wing Bigglebaum kezeinek története önmagában megérne egy könyvet. Együtt érző előadásban sok furcsa, szépen zengő húrt pendíthetne meg ismeretlen emberek lelkében. A tárgy tulajdonképpen költőnek való. Winnesburgben ezek a kezek pusztán tevékenységük által hívták föl magukra a közfigyelmet. Wing Biddlebaum nem kevesebbet, mint százhatvan liter epret szedett le velük naponta. Két keze lett a különös ismertetőjele, hírének forrása. Egyúttal még inkább kedvenccé tettek egy már amúgy is is különc és megfoghatatlan egyéniséget. Winnesburg ugyanúgy büszke volt a Wing Biddlebaum kezére, akár a a White bankár új kőházára, vagy Wesley Mojer per csődörére, Tony Tipre, amely az ősszel a clevelandi nagy ügetőversenyen megnyerte a kétszáztinenötös futamot.

Ami George Willardot illeti, ő már számtalanszor rá akart kérdezni a Wing Biddlebaum kezére. Időnként valósággal leírhatatlan kíváncsiság fogta el. Úgy érezte, hogy a kezek lázas izgés-mozgásának és annak, hogy mindig rejtőznének elfelé, valami oka kell legyen, s csak Wing Biddlebaum iránti növekvő tisztelete tartotta vissza, hogy ki ne mondja a kérdéseket, amelyek már annyira fúrták az oldalát.

Egy alkalommal már csaknem megkérdezte. Egy nyári délután kettesben sétálgattak a földeken, s útközben leültek egy füves töltésoldalon. Wing Biddlebaum egész délután lelkesen beszélt. Az egyik kerítésnél megállt, mint valami óriási harkály, a legfelső palánkot kopogtatva kiabált George Willarddal. megfeddve őt , amiért túlságosan enged a körülötte élő emberek befolyásának.

Tönkreteszi magát! - kiáltotta. - Magának hajlama van a magányra és álmodozásra, de maga fél a az álmoktól. Maga olyan szeretne lenni, mint a többi ember itt a városban. Sokat hallgatja a beszédjüket, és utánozni akarja őket.

A füves töltésoldalon Wing Biddlebaum ismét előhozakodott a dologgal. Most halk, emlékező hangon szólalt meg, elégedett sóhajjal hosszú, el-elkalandozó fejtegetésbe kezdett, úgy beszélt, mint aki álomba révedt.

Álmodozásában Wing Biddlebaum képet festett George Willardnak. E képen az emberek újra valamiféle pásztori aranykorban éltek. Nyílt, csupa zöld mezőn sudár termetű ifjak jöttek, némelyek gyalogosan, némelyek lóháton. Egész tömeg gyűlt aztán egybe egy öregember lábainál, aki aki parányi kertben, a fa tövében ült, és beszélt nekik.

Wing Biddlebaumot egészen megszállta az ihlet. Most az egyszer még kezeiről is megfeledkezett. Lassan elő is merészkedtek a kezek, s megpihentek George Willard vállain. Valami új és merész csengés jelent meg a beszélő hangjában.

Próbáljon meg mindent, elfeledni, amit eddig tanult -- mondta az öregember. -- Álmodoznia kell

Próbáljon meg mindent,amit tanult. Álmodoznia kell. Mostantól kezdve be kell dugnia a fülét az emberek hangja elől.

Wing Biddlebaum ittt megállt a beszédben, s hosszan , komolyan Georg Willardra nézett. Csillogott a szeme. Újra fölemelte a kezét, hogy megsimogassa a fiút, de ekkor az iszonyat kifejezése suhant át az arcán.

Testének egy vonaggló mozdulatával Wing Biddlebaum talpra ugrott, és két kezét mélyen a zsebébe süllyesztette.

Szemében könny csillogott.

Most már haza kell mennem. Nem beszélhetek tovább magával -- mondta izgatottan.

Azzal vissza se se nézve, az öregember lesietett a töltésoldalról, átvágott a mezőn, s faképnél hagyta a hüledező és ijedt Geeorge Willardot a füves lejtőn. Rémületében megborzongva a fiú fölállt, és elindult a az országúton a város felé. Mégse kérdeztem meg a kezéről" -- gondolta magában, -- gondolta magában, meghatva attól a szorongástól, amit az előbb az öregember szemében látott. "Valami nincs rendben itt, de nem akarom megtudni, mi a a baj.A kezének valami köze van ahhoz, hogy fél tőlem és mindenki mástól. "

És Geeoge Willardnak igaza volt. Nézzük meg most már röviden a kezek történetét. Talán az, hogy beszélünk róluk, megihleti a költőt is, aki elmondja majd titkos , csodálatos históriáját annak a annak az erőnek, melynek a a kezek csak reményt jelentő, repdeső zászlócskái voltak.

Fiatal korában Wing Bigglebaumm tanító volt egy pennsylvániai városkában. Akkoriban még nem Wing Biddlebaumnak hívták; kevésbé hangzatos neve volt: Adolph Myers. S mint S mint Adolph Myersrt tanítványai nagyon szerették.

Adolph Myers természeténél fogva született nevelője volt az ifjúságnak. Azok közé, a ritka és többnyire meg nem értett emberek közé tartozott, akik oly oly oly gyöngéd eréllyel vezetnek, hogy már-már inkább szeretetre méltó hibának minősül. A rájuuk bízott fiúk iránti bizalmukban ezek a férfiak sok tekintetben finomabb lelkű szerelmes asszonyokhoz hasonlítanak.

Ez azonban durva általánosítás. Most kellene ide a költő. Esténként Adolph Myers sétálgatott tanítványaival, vagy pedig alkonyattájt elüldögélt az az iskola lépcsőjén, és beszélt nekik mintegy álomba révedvén. K Keze ide-oda rebbent, hol a fiúk vállát simította végig, hol a kócos fejükön motozott. Hangja ilyenkor lágy lett, szinte zenei csengést kapott beszéd közben; azzal is simogatott. Tulajdonképpen a hang is, meg a kéz is , a vállak simogatása is a fejek érintése is köze volt a tanító azon igyekezetének, hogy álmokat plántáljon az ifjú lelkekbe.. A cirógató újjaiban ujjaiban lakozó gyöngédséggel fejezte ki magát. Azok közé a férfiak közé tartozott, akikben az életet teremtő erő nem nem összpontosítva, hanem szétszórtan lakik.. Cirógató keze alatt a kétely és hitetlenség eltűnt a kisfiúk lelkéből, sőt ők is álmodozni kezdtek.

És ekkor történt a tragédia. Az iskola egyik ütődött tanulója belehabarodott a fiatal tanítóba. Éjjelente kimondhatatlan képzelődésekkek csigázta magát az ágyában, reggel pedig mint tényeket mesélte el álmait. Lefittyedő ajkáról furcsa és förtelmes vádak fakadtak. A pennsylvániai városkán remegés futott végig Az Adolph Myersszel kapcsolatos titkolt és ködös hiedelmek hiányosággá galvanizálódtak az emberek agyában.

A tragédia nem sokáig váratott magára. Reszkető gyermekeket rángattak ki az ágyból és fogtak vallatóra. "Engemet átkarolt -- vallotta egyik. Az újja mindig a hajamban motoszkált" -- mondta egy másik.

Az egyik délután Henry Bradford , városbéli kocsmáros megjelent az iskola kapujában. Kihívta Adolph Myerst az udvarra, s öklével többször egymás után az arcába sűjtott. Amint kemény bütykeivel a tanító rémült arcát csépelte, dühe egyre fokozódott. A gyerekek sikoltozva rohangásztak összevissza, akár a felbolygatott rovarok. -- Majd megtanítom én magát, hogy az én fiamhoz nyúljon, maga szörnyeteg! -- bömbölte a kocsmáros, aki az öklözésbe belefáradva, most rugdosni kezdte a tanítót, jörbe az udvaron.

Adolph Meyerst még aznap éjszaka száműzték a pennsylvaniai városból. Egy tucat fáklyás férfi jelent meg házának kapujában, és követelte, hogy azonnal öltözzék fel, és menjen velük. Esett az eső, s az egyik férfi kötelet tartott a kezében. . Eredetileg föl akarták akasztani a tanítót, de megpillantván a kicsiny, fehér, szánalmas alakot, valahogy megesett rajta a szívük, és futni hagyták. Amint aztán elrohant a sötétben, megbánták gyöngeségüket, utánaeredtek, s káromkodva botokat és nagy puha sárgöröngyüket hajigáltak a sikoltozó alak után, aki egyre gyorsabban szaladt bele az éjszakába.

Húsz esztendeje Adolph Myers magányosan élt Winnesburgben. Még csak negyven körül járt, de hatvanöt évesnek látszott. A Biddlebaum nevet egy árucikkekkel megrakodott láda felírata sugallta neki, amelyet a teherpályaudvaron látott, amikor amikor átutazott Ohio keleti részének egyik városán. Winnesburgben élt egy fekete fogú, öreg nagynénikéje, akit baromfit nevelt; annál lakott, míg az öregasszony meg nem halt. A pennsylvaniai kaland után beteg volt egy évig, s fölgyógyulása után napszámosként dolgozott a földeken, félénken járt-kelt, és igyekezett elrejteni a kezét. Bár nem nem értette, hogy tulajdonképpen mi is történt vele, annyit mindenesetre sejtett, hogy az egésznek a keze volt az oka. Az Apák mindegyre a kezéről meséltek. "Hozzá ne érjen a fiamhoz" üvöltötte a kocsmáros, és valósággal toporzékolt ott az iskola udvaron.

Wing Biddlebaum tovább járkált föl s alá a szakadék közelében álló házának tornácán, míg csak el nem tűnt a nap, és az országút bele nem veszett a lucernatáblán tül az alkonyi szürkeségbe. Ekkor bement a házba, kenyeret szelt, s a szeletekre mézet csurgatottt. Amikor elhallt annak a vonatnak a robaja, amely a napi eperszállítmányokkal megrakott gyorsáruvagonokat vitte el, s helyeeállt nyáréji csönd, folytatta sétáját a tornácon. A sötétben nem láthatta a kezeit, így azok megnyugogtak. És bár még mindig szomjasan vágyott a fiú jelenlétére, aki eszköze volt, amely által kifejezlóésre juttathatta az emberek iránti szeretetét, e szomjúság ismét beleolvadt magányába és várakozásába. Lámpát gyújtott, elmosta a néhány tányért, amelyet egyszerű vacsorájához hsadznált, majd pedig a tornáchoz vezető rácsos ajtó közelében felállította összecsukható heverőjét, s vetkőzni készült, hogy lefeküdjék. Néhány elszórt fehér kenyérmorzsa hevert a tisztára mosott padlón az asztal alatt; a lámpát egy zsámolyra helyezve Wing Biddlebaum csipegetni kezdte a földről a morzsákat, s egyenként, hihetetlen gondossággal a a szájába dugta őket. Az asztal alá vetődő erős fényfoltban a térdeplő alak úgy festett, akár egy pap, egyházázának valamely szertartása közben. A fénx és az árnyék közt ide-oda rebbenő ideges, beszédes ujjakat könnyen egy imádkozó hívő ujjainak vélhette az ember, ahogy sebesen pergeti az utolsó tizedeit.

Vajda Miklós fordítása


Forrás: Amerikai elbeszélők, Novellák és kisregények, második kötet ( 7-13. oldal) Európa Könyvkiadó, 1985
ISBN 963 07 3571 7