Először is: nincs múlt, csak jövő. A múlt elront, mert emlékekkel, tapasztalatokkal,

elvárásokkal halmoz el. Mindezek együtt okossá tesznek, de tisztává nem. Számítóvá

tesznek, de intelligenssé nem. Segíthetnek, hogy sikered legyen a világban, de legbenső

lényed vesztes marad. És a világ összes sikere is semmivé törpül, ha összeveted azzal a

kudarccal, amellyel végül szembesülnöd kell, hiszen végül csak a legbensőbb lényed marad

veled Minden elvész: dicsőséged, hatalmad, rangod, hírneved -mind eltűnik, mint az

árnyék. Legvégül csak az marad, amit a kezdet kezdetétől magaddal hoztál. Csupán azt

viheted magaddal ebből a világból, amit te hoztál ide.

Indiában közismert bölcsesség, hogy a világ olyan, mint egy vasúti váróterem;

nem az otthonod. Nem maradsz örökké a váróteremben. A váróteremben semmi nem tartozik

hozzád, sem a bútorok, sem a festmények a falon... Használod őket - megnézed a

festményeket, üldögélsz a padon, megpihensz az ágyon -, de semmi sem a tiéd. Csak néhány

percig maradsz, vagy legfeljebb néhány óráig, azután továbbmész.

Igen, amit magaddal hoztál a váróterembe, azt magaddal is viszed, az a sajátod. Mit hoztál

ebbe a világba?

A világ ugyanis kétségtelenül egy váróterem.

Talán a várakozás nemmásodpercekben, percekben, órákban, napokban mérhető, hanem akár

 évekig is eltarthat; de mit számít, hogy hét órát vagy hetven évet vársz-e?

Hetven év alatt megfeledkezhetsz arról, hogy csak egy váróteremben időzöl. Talán kezded

azt gondolni, hogy te vagy a tulajdonosa, hogy te építetted. Esetleg még a névtábládat is

kiakasztod a bejáratra.

Vannak emberek - a saját szememmel láttam, mert nagyon sokat utazom -, tehát vannak

emberek, akik felírják a nevüket a váróterem mosdójában. Bevésik a nevüket a padokba. Ez

ostobaságnak tűnik, de erősen hasonlít ahhoz, amit az emberek a világban tesznek.