Ezt a mesét, egyszer-régen, édesanyám mondta nékem.
Este hogy, ha álom került, ágyam mellé mindig leült.
Ölbe hullt a két dolgos kéz, s halkan kezdte ezt a mesét.

Erdő alján, lenn a völgyben, cigány telep közepében csoda történt.
Hallgasd fiam ezt a mesét!
Nádas kicsi vityillóban, képzeljétek, a szutyokban, élt egy lány.
Dehogy lány, egy virágszál.
Selymes bőrét, ében haját, az angyaloktól kapta tán.
A nevét is virág adta, úgy hívták, hogy Cigány Róza.

Szorgos lány volt a kis Róza, ruhát mosott a patakban.
Rőzsét gyűjtött télidőre, libát őrzött a faluban.
Mégis szép volt Cigány Róza!
Nótáját a tücsök húzta, és ha dalolt Cigány Róza, visszhangzott az erdőalja.
Bús dalát a hegyek zúgták, mind ismerték a szép Rózát.

Egyszer éppen ruhát mosott, patak partján hideg vízben.
Hangokat hall az erdőben.
Hallja ebek csaholását, lópatáknak dobogását.
S vad biztatást, hajtsad-űzzed!
Hátra fordul, s mit lát Róza, egy kis őzet.
Kicsi őz szól, szép lány kérlek rejts el engem, mert lelőnek.
Testemet a kutyák marják, rejts el kérlek, kicsi Rózám.

Ismersz engem őzgida? Elrejtelek a ruhákba.
Köténykémmel betakarlak, dehogy adlak vadászoknak!
Es a szép lány elrejtette. Kosárkában haza vitte.
Nádfedeles vityillóban, friss szénával kínálgatta.
Nem kell széna, Róza lelkem, tányérkádból adjál ennem.
Hogy is lennék én őzgida?
Én vagyok a királyfia.
Ifjú herceg Róza lelkem. Egy boszorkány átkozott el.
Csúf varázsa megtörik majd, ha rám teszed a puha paplant.

Meglátod, hogy virradtra, átváltozom királyfira.
Hófehér paripámon, hazaviszlek palotámba.
Jó apámnak bemutatlak, oltár elé állítalak.
Kicsi Rózam, leszel-e a hites mátkám?
Leszek édes kicsi őzem, soha többé nem válsz tőlem.
Szólott Róza pironkodva, s berakta az ágyikóba.

Betakarta őzgidáját, féltve vigyázta az álmát.
S halljál csodát virradatra, átváltozott az őzgida.
Ifjú-deli királyfira, a ház előtt ott állt lova.
Így vitték el, Cigány Rózát. E mesét a hegyek zúgják.
S szép királynő, Cigány Róza, vissza jár a vityillóba.
Nem feledte, honnan jött el.
Erdő szélről, hegy aljáról, nádfedeles vityillóból.

Miközben-e mesét írtam, mezítlábas gyermek voltam.
Erdő alján szaladgáltam, ott szedtem a szarka lábat.
Jó anyámnak vittem szépen, hogy a mesét megköszönjem.
S a jó szülő, ha álom kerül, gyam mellé most is leül.
Igaz, most már nem a székre.
Angyal szárnyán libbenik be.
Szivárványra hajtja fejét, szívem súgja ezt a mesét.
Erdő alján, lenn a völgyben, cigány telep közepében, élt egy lány!